1. Fejezet

Rachel szemszöge:

Kora reggel, pontban 5-kor megszólalt az ébresztőm, ami jelezte, hogy ideje felkelni a reggeli futáshoz. Fáradtan nyúltam a telefonom után az éjjeli szekrényre, hogy kinyomjam a bömbölő rock zenét. Semmi kedvem nem volt felkelni, így hát úgy döntöttem, hogy inkább visszaalszok. Éreztem, hogy már csak pár pillanat és újra álomföldön találom magamat, amikor valami felpattant az ágyamra, a fejemhez kúszott és nyaldosni kezdte az arcomat. Joy... A saját magát ébresztőórának képzelő golden retriever-ünk volt az. Morogva húztam fejemre a takarómat még jobban, de amikor orrát már az alá is bedugta, elhatároztam, hogy még is csak felkelek, mert addig úgysem fog békén hagyni. Felültem és nyújtózkodtam egy nagyot, míg a kinti időjárást kémleltem. A szobám ablaka hatalmas volt és gyönyörű kilátás nyílt a tengerre. A reggeli nap sugarai már beszűrődtek a szobámba és máris nagyobb kedvet kaptam egy kis hajnali futáshoz, amit minden reggel megtettünk Maya-val. Joy-t kitessékeltem az ajtón, utána pedig felöltöztem a székemre terített futóruhámba: a szokásos fekete sortomba és a krém színű topomba. Szinte biztos voltam benne, hogy Maya még nem kelt fel, mert tegnap este nagyban bulizott és ha a megérzésem nem csal, akkor még kiütve horkol a szobájában. 
Még! 
Elhatároztam, hogy ma reggel én tartom neki az ébresztőt. Átsétáltam a szobájába a megafonom kíséretében, halkan lenyomtam a kilincset és nesztelenül beosontam. Olyan békésen aludt... Hát kár, hogy ez nem lesz sokáig így. Odaoldalogtam az ágya mellé, megafonomat a számhoz emeltem és beleordibáltam:

-          Szép jó reggelt Hawaii! Ez itt a morning show!  Az idő napos és meleg, ideje kipattanni az ágyból!

-        Mi a...? – Maya felemelte kócos, sminktől elmosódott fejét a párnák közül és kinyitotta egyik véreres szemét. – Rachel, elment az a csöppnyi eszed is?! Húzz ki a szobámból és boldogíts valaki mást! – nem úgy nézett ki mint aki fel fog kelni, mert teljesen magára húzta a takaróját. Chh... kis naív!

Ha itt már a morning show sem segít, akkor kénytelen leszek bevetni a nehéztüzérséget. Magamat. Eldobtam a megafont a kezemből a földre és teljes erőmből rávetettem magam Maya-ra. Ahol csak értem püföltem egy párnával és csikiztem a hasát. Úgy néztünk ki, mint mikor a cápa elkapja az áldozatát. Ő volt a vergődő hal. Egy valamire viszont nem számítottam. Valami megmozdult Maya mellett, majd a takaró alól előkerült Leo kócos haja és napbarnított bőre. Azt hiszem itt végeztem. Maya most már biztosan fel fog kelni, viszont semmi kedvem nem volt újra meg újra Leo meztelen testét látni, ahogy végig slattyog a lakásban. Ez volt a szokása. Amikor Maya-nál aludt sosem volt rajta ruha. Még egyszer hozzávágtam testvérem fejéhez a párnát, utána pedig elhagytam a szobát. Utam a konyha felé vezetett, hogy megcsináljam a szokásos reggeli turmixunkat. Előkészítettem a hozzávalókat: a banánt, a kókuszt és a kivit. Már az utóbbit raktam bele, amikor megjelent Leo anyaszült meztelenül... már megint. Amikor megláttam, majdnem eldobtam a turmixot a kezemből.

-          Leo! Te mit keresel itt? Mármint... meztelenül... itt a konyhában... ahol eszünk? – mondtam és közben a biztonság kedvéért eltakartam a szememet, nehogy újra meglássam. Miért kell ezt minden egyes alkalommal eljátszania??

-          Hát, Maya öltözik. – ezt olyan halál lazán közölte velem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy itt sztriptíz bemutatózik.

-          És te nem akartál hozzá csatlakozni? – kérdeztem enyhe könyörgéssel a hangomban.

-          Szép jó reggelt! – Maya legalább három lépcsőfokot átugorva ért földet a konyhában. – Leo édesem, vegyél már fel valamit. Tudom, hogy vétek ezt a testet takargatni, de Rachel még kicsi. – látni ugyan nem láttam, mivel még mindig takartam a szememet, de hallottam, hogy elcsattan egy csók.

-          Csak két perc van köztünk! – jegyeztem meg felháborodva, mivel untam, hogy Maya előszeretettel élt vissza ezzel az „elsőszülöttség” marhasággal.  Aztán csupasz léptek elhaló hangja jelezte, hogy a szégyentelenség szobra, eltűnik a helyiségből.

Mindketten elfogyasztottuk a turmixunkat és már indultunk is a reggeli kis mozgásunkra. Rápillantottam az órámra, ami azt jelezte, hogy pontban 6 óra. Maya rárakta a pórázt Joy-ra, én pedig még egy utolsót visszakiabáltam Leo-nak.

-          Aztán nem szét szedni a házat! – kiléptünk az ajtón és kezdetét vette a reggeli mozgás.

Maya szemszöge:

A hajnali napfény úgy bántotta a szememet, mintha egy kétszáz wattos izzó világítana egyenesen a pofámba. Futás közben arany szabály volt, hogy nem szólunk egymáshoz, azonban miközben halkan kocogtunk egymás mellett, Joy mögött, láttam Rachel-ön, hogy bántja valami. Alig egy óra múlva már a szokásos 8 kilométerünk végén jártunk, ami a házunk és a Joe's közötti távot jelentette.

Fáradtan, kipirulva és lihegve tértünk be az étkezdébe, amit minden reggel meglátogattunk. Mivel még csak hét óra volt, így alig voltak vendégek. Csak Joe állt a pult mögött egy üveg poharat törölgetve, miközben rekedtes hangjával, valami még a hangjánál is borzasztóbb számot énekelt. 

-          Aloha!! – kiáltotta, a napbarnított bőrű, magas, széles férfi jó kedvűen. – A szokásos? 

A szokásos Rachel-nek egy Kókuszos Csodát, nekem meg egy hatalmas Joe Ökle hamburgert jelentett. Mondanom sem kell, hogy Joe igazi ökle sem volt kicsi, de a hamburger, ami arról kapta a nevét, inkább Joe fejéhez volt mérhető. Természetesen Joy is mindig kapott valami finomat, habár ez nála mindig valami más volt.

-          Jöhet. – mondtuk egyszerre Rachel-lel és leültünk a szokásos helyünkre, ki a teraszra.

A sós szellő lágyan fújt, így egy kissé elnyomta a közelgő forróságot, amit már lehetett érezni a levegőben.

-          Mi a baj? – fordultam oda Rachel-höz, aki elmélyülten bámulta az üres partot.

-   Semmi, csak... – elhallgatott, mintha nem tudná hogyan folytassa. Hatalmas kékesszürke szemei, aggodalomtól csillogva bámultak rám. Vicces volt belegondolni, hogy tulajdonképpen a szemünk volt az egyetlen, ami ugyan olyan volt. Ezt leszámítva, neki sokkal dúsabb, göndör, sötétbarna haja volt, az én egyenes, vékony szálú, világosbarna hajamhoz képest. Én egy kicsit még magasabb is voltam. És habár én voltam az idősebb (igen, az a két perc is számít), sokszor úgy éreztem, hogy kettőnk közül ő az érettebb. – Te meg Leo alig fél éve vagytok együtt és olyan fesztelenül viselkedtek egymással, mintha már ezer éve ismernétek egymást. Én meg Evan azonban... – ismét elhallgatott. Szörnyű volt nézni, ahogy így emészti magát.

-          Ide figyelj! – megfogtam a két kezét és egyenesen a szemébe néztem. Ez mindig megnyugtatta. – Leo és köztem szexen kívül nincs semmi. Azért vagyunk ilyen... lazák, mert nem érdekel minket a másik véleménye vagy, hogy ebből mi lesz. Te meg Evan azonban tökéletesek vagytok. Nemsokára itt az évfordulótok. Lehet, hogy pont azzal teszed különlegessé az egészet, hogy te vársz. Ti lelki társak vagytok. Ne alacsonyítsd le a te kapcsolatodat, az enyémhez! Ha egyáltalán az enyémet kapcsolatnak lehet nevezni. – mosolyogtam rá bátorítóan, minek következtében neki is megjelent egy halvány mosoly a szája sarkában.

-          Itt a Kókuszos Csoda... – kiáltotta Joe, mikor felbukkant és letette Rachel elé a csokival borított fánkot, amit  vastag rétegben takart a kókusz reszelék.  – és itt van a híres Joe Ökle. – mondta széles mosollyal, miközben lerakta elém is a rendelést. – Ne aggódj Joy, neked is van itt valami. – simogatta meg a kutya fejét, majd elé dobott egy alkaromnyi csontot. – Várjátok már a versenyt? – leült közénk, háttal a tengernek.

-          Mint mindig. – szólalt meg Rachel széles mosollyal és kókuszos orral.

-          Nyerni mindig öröm. – helyeseltem teli szájjal. 

-    Én is szervezek egy versenyt, habár ezt nem olyan egyszerű megnyerni. Ide állóképesség, kitartás, akaraterő, ügyesség és szenvedély kell. – olyan magasztalóan ömlengett, hogy minimum egy biliárd bajnokságra számítottam. Ehelyett azonban előkapott egy rikító rózsaszín, szórólapot egy motorról.

El kellett ismernem, hogy a motor szemrevaló volt és habár nem mondtam ki hangosan, de már régóta akartam egyet. A szórólap, pedig most felkínálta nekem a lehetőséget. Joe lerakta az asztal középre, így Rachel-lel egyszerre tudtuk elolvasna a ráírt hirdetést.

-          Ez tök egyszerű. – jelentette ki Rachel. – Csak fogni kell és ennyi? Ezt még egy tolószékes vagy egy vak ember is meg tudja csinálni. -  Rachel a számból vette ki a szót, mint annyiszor ezelőtt.

-          Ez tökéletes. – szólaltam meg én is a változatosság kedvéért teli szájjal.

-          Ezt simán megnyerem! – egyszerre kiáltottunk fel Rachel-lel magabiztosan.

Harry szemszöge:

Rá kellett jönnöm, hogy egy Hawaii nyaralás mit sem ér, ha egész nap egy házban kell, hogy dekkoljunk. A sajtó karja ugyanis idáig is elér. És mit tudna csinálni 5 srác egy hatalmas házban a kényszerszünet alatt. Azok a pletykák mennek, hogy én minden egyes nap, egy másik csajt viszek haza, egy éjszaka erejéig, így muszáj volt felszívódnom egy kicsit, a srácok pedig önszántukból vállalták velem a bújócskát. Micsoda önfeláldozás... Hawaii-on rohadni hónapokon át. Tehát ismét előjön a kérdés... Mit csináljon 5 srác, egy hatalmas házban hónapokon át? Természetesen versenyeznek.

-          Hölgyeim és uraim! Főleg uraim! Már csak másodpercek vannak hátra és elkezdődik a Hernyófutam! A mai döntőseink Harry és Louis! Vajon ki jut el hamarabb a bejárati ajtóig?! – kiáltotta Liam a megafonba, egy szál fürdőnadrágban.

-          Niall! Abba hagynád a kajálást? Nem enni kell, hanem engem felkészíteni és biztatni! A pompon lányom volnál vagy mi fene! – kiáltott fel Louis a földön fekve, a kötéllel birkózva.

Eközben én már megkötözött végtagokkal hevertem a padlón. Az én segítőm Zayn volt, aki szép, egyenletes mozdulatokkal tekerte rám a kötelet még 2 perce, ellentétben Louis-val aki úgy nézett ki mint egy kötözött sonka.

-       És a futam elkezdődik 3... 2... 1 kússzon a jobbik! A hernyó legyen veletek! – a segítőink fáradhatatlanul, torkuk szakadtából biztattak minket teljes egy percig, de mivel ez idő alatt csak egy métert haladtunk, így megunták. Zayn elment a fürdőszobába megigazítani a haját, Niall pedig visszament enni a konyhába. Egyedül Liam maradt ott velünk, aki előttünk pár centire topogva kiabált.

-          Húzd meg! Húzd meg! Ez nem csiga futam, hanem hernyó!

-    Liam, nem látok a lábadtól! Még a végén neki megyek valaminek! – kiáltottam kétségbeesetten a műsorvezetőnek, miközben egyenletes hernyómozgásokkal haladtam előre. Állammal húztam magamat, ahogy csak bírtam, de Louis-nak már így is legalább 3 centi előnye volt!

És kemény fél óra alatt megtettük azt a 10 métert az ajtóig, miután a tökéletes frizurájú és telt szájú segítőink kiszabadítottak minket a kötelet fogságából, fáradtan dőltem le a kanapéra.

-          És megint nyertem! – Louis a győzelmi táncát járta éppen, de én nem tudtam komolyan venni, mert egy hatalmas, vörös folt éktelenkedett az állán. – Nincs az a verseny amit én ne nyernék meg! Muhahaha! – fogalmam sem volt, hogy van még ennyi energiája a hülyeségre.

-          Hát akkor itt az idő, hogy bizonyíts barátom! – mondta Zayn, miközben egy rikító rózsaszín szórólapot lebegtetett a levegőben, titokzatos mosollyal az arcán.