2. Fejezet

Aloha!!
Hatalmas öröm volt, hogy rögtön két komi is jött az első fejezethez. : )) Ti vagytok a legjobbak! <3 Reméljük, hogy ez is legalább annyira tetszeni fog, mint az előző. ; ) Legyetek jók és jó szórakozást! : ))

Maya szemszöge:

Szombat este nem volt semmi említésre méltó buli és Leo sem ért rá, ezért Rachel-lel töltöttem az estémet. Apu természetesen megint valami ásatáson volt, valahol az isten háta mögött, így csak miénk volt a ház. Egész este filmeztünk, amíg be nem aludtunk a kanapén. Joy, óramű pontosságával ugrott fel ránk hajnali 5-kor. Ha mi „véletlenül” meg is feledkezünk a reggeli futásról, a golden retriever-ünk valahogy mindig emlékeztet rá minket. Mind a ketten egyszerre kiáltottunk fel és löktük le magunkról a nyáladzó vakarcsot, de azért hatalmas ásítások és morgások közepette felkeltünk.

A lábam úgy elzsibbadt, hogy alig éreztem. Felmentem a szobámba, hogy felöltöztek, majd amikor megittuk a szokásos kivis-banános-kókuszos turmixunkat Rachel-lel, elindultunk futni. Testvérem ugyan nem mondta, de tudtam, hogy ő is a délutáni versenyen agyalt. Tegnap este megbeszéltük, hogy mindegy ki nyeri a versenyt, a motor közös lesz. Eldöntöttük, hogy az a legbiztosabb, ha mind a ketten részt veszünk, mert így kétszer akkora eséllyel nyerünk mi. Az életvitelünket és rendíthetetlen kitartásunkat ismerve pedig gyerek játéknak ígérkezett.

Amikor azonban visszamentünk a Joe's-ba, kissé megcsappant az önbizalmam. Legalább száz ember zsúfolódott be az apró kis étkezdébe. Jó, mondjuk ennek a fele csak a széles képernyőjű TV és Joe isteni főztje miatt jött, de a másik fele éhes szemekkel figyelte a vörös motort az étkezde közepén. Már csak két perc volt hátra 3-ig, ezért akik részt kívántak venni a versenyen, odaléptek a motorhoz és magabiztosan, pár fejkörzés után rátették az egyik kezüket. Rajtunk kívül összesen kilencen álltak a motor mellett. Egy nénike, aki valószínűleg a bingóra menet tévedt el (nem találtam más ésszerű magyarázatot, hogy mit kereshet itt, és hogy miért akarhat egy motort), két középkorú pasi, legalább négy velünk egy idős vagy még fiatalabb srác, egy szombrérós, mexikói bajuszos, megállapíthatatlan korú pasi meg egy hétéves kislány. Gyerek játék! Gondoltam magabiztosan, miközben végigsimítottam a polírozott járgányon. 

   -          Elszánt, vakmerő résztvevők és a sós mogyorómon élősködő nézők! – kiáltotta Joe, minek következtében elhalt a zsivaj. – A verseny egy percen belül elkezdődik. Addig is ismertetem a szabályokat. Először is, nincs harapás, karmolás, rúgás, ütés és egyéb durva próbálkozás arra, hogy kiejtsétek az ellenfeleiteket. Másodszor, minden negyedik órában lesz egy öt perces szünet. Harmadszor, tilos leülni a földre vagy a motorra támaszkodni. Ezek mind kizárást vonnak maguk után. Végül pedig, az utolsó szabályom a nézőkre vonatkozik. Ahhoz, hogy a versenyt nézhessétek, legalább egy valamit muszáj vennetek. Ennyi! – fejezete be, majd ránézett a karórájára. – 10...9...8...7...6...5...4...3...2...1! Elindult a verseny!! – kiáltotta és mindenki tapsviharba tört ki, mintha egy maratonon lennénk.

A nézők érdeklődése hamar alább hagyott és inkább a TV-re összpontosult, ahol valami meccset adtak. Két óra múlva (meglepő, hogy eddig bírta) kiesett az idős nénike, mondván, hogy lehet, hogy nem zárta el a sütőjét és bent hagyta a pitét. Utána a harmadik órában önként kiszállt az egyik velünk egyidős srác, mert szerinte ez unalmas. Nem sokkal később követte az egyik haverja, mivel félórás „pisitáncát” követően már képtelen volt figyelmen kívül hagyni a természet hívó szavát. Így miután visszajöttünk az ötperces szünetről, már csak nyolcan maradtunk. Ez a létszám gyorsan lecsökkent hétre, amikor az egyik középkorú pasi, aki szintén belemerült a meccs nézésébe, felemelte a kezét és úgy tombolt, amikor a csapata kikapott. A hétéves kislányért, eljött az igencsak kiborult anyja, aki még csak azt sem tudta, hogy a kislány eljött otthonról. A kis dráma közben derült ki, hogy a másik középkorú pasi, az apja volt, aki úgy szintén nagy fejmosást kapott a feleségétől, a felelőtlen és önző viselkedéséért. A hetedik órában már csak öten voltunk. A szombrérós, igencsak gyanús külsejű pasi, a két velünk egyidős srác, meg mi ketten Rachel-lel. Már kezdett nagyon sajogni a lábam, ezért suttyomban odahajoltam Rachel-höz.

  -          Tied a magas szőke, enyém a duci haverja. - ismertettem vele a taktikai tervet, majd elindultunk a minket bámuló srácokhoz (már azóta néztek minket, hogy elkezdődött a verseny, tehát mondanom sem kell, hogy könnyű dolgunk volt). Nem csodálom mivel mind a ketten elég laza ruhát vettünk fel Rachel-lel, figyelembe véve Joe elromlott légkondiját és a hosszú „megpróbáltatást”.

Rachel:                                                                    Maya:

                                                         

 -          Szia! – köszöntem a kicsit duci srácnak, aki ennek hatására úgy elkezdett izzadni, mint egy ló. Félre dobtam a hajamat, így tisztán látszott a fehér bikini felsőm, a csipkés felsőm alatt. A szeme, pont ahogy vártam úgy tapadt a dekoltázsomra, mint muslinca  a szélvédőre. – Olyan meleg van... – legyeztem egy kicsit magamat, miközben suttogva beszéltem. – Olyan jól esne egy pohár... – közelebb hajoltam hozzá. – jeges... – még közelebb. - ...víz.

A srác, mintha darázs csípte volna meg, úgy engedte el a motort és rohant el, hogy hozzon nekem vizet. Rákacsintottam a a szombrérós hapsira, aki tátott szájjal nézte az eseményeket, majd megcsörrent a mobilom a zsebemben. 

„Nálad találkozunk. Mire felérsz a szobádba, ne legyen rajtad semmi!” 

Az üzenet Leo-tól jött. A kis előadásom miatt most nekem is jól esett volna egy kis testedzés, ezért mielőtt még Rachel is megkörnyékezte volna a szőke srácot, oda hajoltam hozzá. 

  -          Leo üzent. – Rachel azonnal értette mire célzok és forgatni kezdte a szemeit. – Hajrá! – mielőtt még ellenkezhetett volna, puszit nyomtam az arcára és elengedtem a motort. – Te vagy a legjobb, imádlak! – kiáltottam hátra, majd futva indultam el haza.

Rachel szemszöge:

Nagyszerű... Mivel Maya lelépett, így rám hárult a feladat, hogy megnyerjem a vérvörös csodát. Rápillantottam a szöszi srácra, akivel találkozott a tekintetem, hiszen megállás nélkül engem bámult, mióta a verseny elkezdődött. Ez már magában is eléggé idegesítő volt, ezért most rajtam volt a sor. Odaléptem a fiúhoz és ajkaimat a füléhez emeltem.

  -          Észrevettem, hogy állandóan engem nézel… – suttogtam lágyan a fülébe. – És tudod arra gondoltam, hogy mi lenne… ha most fordulna a kocka. – most egy kicsit eltávolodtam tőle, hogy lássam a reakcióját. Ahogy észrevettem az arcán végiggördülő izzadtságcseppeket már tudtam, hogy nyert ügyem van. A tökéletes hatás elérése érdekében, érzékien alsó ajkamba haraptam, amire a szöszke még inkább feszült lett. Hogy fokozzam a helyzetet, újra a füléhez hajoltam és már odasuttogtam neki a szavakat. – Azt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy mennyire istenien nézel ki… akár egy Adonisz… Mi lenne ha megmutatnád a tested póló nélkül is? Úgyis olyan… meleg van… és ki vagyok éhezve egy kis izomzatra… - Több sem kellett a srácnak, fogta magát és lekapta a pólóját, így elengedve a motort. Látszott rajta, hogy kattognak a kerekek és amikor rájött, hogy mire is ment ki ez a kis játék, elvörösödött arccal és lehajtott fejjel oldalgott el a duci haverja után. Ez a srác, kipipálva, már csak a fura, megállapíthatatlan korú, szombrérós férfi maradt hátra, aki hangot is adott a kis húzásomnak.

    -          Na ez gonosz volt. – Ez nem lecseszés volt, mert mikor rápillantottam egy széles, elismerő mosoly terült szét az arcán. Közelebb léptem hozzá. Most rajta a sor.

    -          Köszönöm. – vigyorogtam a képébe, de tudtam most mi jön és ehhez az alakításhoz, egy nagyon, de nagyon szomorú és komoly arckifejezésre volt szükség. – Tudod, nagyon fontos nekem ez a verseny és mivel tisztában vagyok vele, hogy nálad ez a játék nem válna be, így neked elmondom az igazságot… a valódi okot.

    -          Hallgatlak. – ekkor már ő is komoly volt a hangnemem miatt. Láttam rajta, hogy a szavaim felkeltették az érdeklődését és kíváncsian fürkészte az arcomat, a komolyságom miértjéért.

     -          Volt egy kutyám… Joy… Egy gyönyörű golden retriever volt, tele energiával és vidámsággal. – a mondandómat többször megszakítottam elcsuklással, a hatás kedvéért. Kiskoromban 4 évet jártam színészképzőbe és ennek köszönhetően tudtam ilyen jól alakítani, meg hát persze a tehetség. A hazugságaimmal is csak Maya előtt buktam le, hiszen ő már túl jól ismert. – Imádott a kertben játszani kölyökkutya módjára és amikor egy… motor elrobogott a házunk előtt, mindig élvezettel és lihegve futott a kerítéshez és boldogan ugatta a járművet… A szemei mindig csillogtak akárhányszor csak megpillantott egy ilyen kétkerekűt… Mindet szerette… Az volt az álma, hogy egyszer lesz egy motorunk és annak a csomagtartójában élvezheti, ahogy szeljük a kilométereket a naplementében… Ahogy a szél a pofácskájába csap és nyelve hátralóg… - itt már sírtam, a műkönnyeim csak úgy potyogtak. A jelek szerint hihető voltam, mert a szombrérós idegen a karomat simogatta és nyugtatni próbált, de én fojtattam. A java még csak most következett. – Ám egyszer… Joy rosszul lett. Nem tudtuk, mi lehet a baja, ezért elvittük egy állatorvoshoz, aki közölte velünk, hogy ez csak múló betegség. De tévedett... Joy pár napra rá… meghalt. – kifakadtam, szó szerint zokogtam. A titokzatos szombrérós már fél karjával átölelt. Lenyugodtam, vettem egy mély levegőt és higgadt hangon folytattam a monológom. -  Ezért vagyok most itt… mert bár ő meghalt, de az emléke még a szívemben él és ezt a motort az ő tiszteletére szeretném megnyerni. Remélem megértesz.

Részemről ennyit tudtam kihozni a dologból. Most eldől, hogy miként határoz a bajuszhuszár. Láttam az arcán a szomorúságomat visszatükröződni, ahogy azt vártam. Az érzelmek csak úgy cikáztak az arcán. Vacillált, hogy inkább legyen önző és nézze a saját érdekeit, vagy hagyja nyerni a szegény lányt, aki elvesztette legjobb barátját.

    -          Részvétem. Nagyon sajnálom a kutyádat… és ha tényleg ennyire szeretnéd neki ezt a motort… akkor a tiéd lehet. – mondta ki a várva-várt mondatot, teljes együttérzéssel. Egy újabb nyert ügy. Na ki a profi? Hát nem én az biztos, mivel amikor már majdnem levette a kezét a motorról, Joy lihegve futott be az étkezdébe, majd a lábam köré tekeredett ( elég durva macskaszokásai voltak ). Francba! Maya a nagy hévben biztosan nyitva hagyta a bejárati ajtót, Joy pedig kiszökött. A bajuszos furcsán nézett rám az állatot figyelve.

   -          Ez a te kutyád? Ő Joy? – kérdezte vádló tekintettel. Akkor következzék a B terv. Improvizáció, amiben sajnos sohasem remekeltem igazán.

   -          Tessék? Dehogyis! Ugyan már! Tudod, egy… specializált gyógynövényes… testápolót használok… aminek az a furcsa mellékhatása van, hogy… vonzza a golden retriever-eket! Hát nem borzasztó? Mindig felkavarják az emlékeket! Ma már ez a második.  -  mondtam fejcsóválva. Mint említettem, a rögtönzés nem az én asztalom, így ezeket a mondatokat is dadogva sikerült csak összehoznom, miközben szabad kezemmel próbáltam leszedni magamról a kis vakarcsot. A vádló tekintetet átváltotta a kérdő pillantás és a felhúzott szemöldök. Amikor szóra nyitottam volna a számat, egy hihetőbb magyarázat érdekében Joe lépett közelebb és szavait a kutyámnak intézte:

     -          Szia Joy! Na, szeretnél valami kis finomságot míg a gazdi versenyzik? – kész, végem. Még ha be is vette volna a mesém, ezzel a kijelentéssel, Joe teljesen keresztbe tett neki. A szombrérósra sandítottam, előre félve a reakciótól. Még mindig kérdőn pillantott rám, amikor elhatároztam, hogy bevetem a végső fegyvert, a C tervet. Felvettem a teljesen megdöbbent és letaglózott  fejet, majd örömittasan felkiáltottam:

   -          Uramisten! Joy feltámadt! -  na ezt a bajuszos már nem bírta tovább idegekkel és röhögő görcsben tört ki. Úgy látszik ez nem vált be. Ezért fáradoztam?!

   -          Te aztán tényleg mindent bevetsz a nyerés érdekében. Még engem is meggyőztél volna, ha nem rohan be a blöki és nem tekeredik a lábad köré, mint egy simogatásra éhes macska. – a nevetése már alábbhagyott és a fülig érő mosoly vette át a helyét.

   -          Ez az egyik mottóm: A nyerés érdekében bármit. – kacsintottam az idegenre, aki arcán most már egy kaján vigyor terült szét a kijelentés hallatára.

   -          Bármit? – húzogatta a szemöldökét. Pontosan tudtam mire gondol, ezrét megérdemelt egy vállba boxolást.  Épp fel akartam tenni neki egy kérdést, amikor Joe plazma Tv-jén valaki átkapcsolt az Mtv-re, amin megjelent egy pletyka műsor, benne a One Direction-nel.

   -          Mai híreink: A híres One Direction bohóca, Louis Tomlinson, már egy újabb tetoválással büszkélkedhet, melyet a napokban csináltatott.  A popsztáron a többi tetkó mellett helyet kapott „ A Gazember” felirat is, a régi bandája emlékére. Az újdonsült tetoválását két bokája fölé varratta, így nehezen kerüli el a figyelmünket, mert köztudott, hogy kedvencünk nem szeret sűrűn zoknit hordani. További híreink…

    -          Menő tetkó. – mondtam magamnak, ami végül nagyon is hangosra sikeredett. A pillantásom újra megtalálta a bajszost, akinek megint fülig ért a szája. Csak tudnám minek örül ennyire…

    -          Szereted őket? – kérdezte bazsalyogva és mintha neki ez annyira fontos lenne, úgy fürkészte az arcomat, válaszra várva.

   -          Szerettem őket. Régebben nagyon sokat hallgattam a zenéjüket, még a kezdetek kezdetén, de amikor anyám itt hagyott minket, inkább más zenei irányba terelődött az ízlésem. Nem arról van szó, hogy nem tetszik amit csinálnak, csak most már kevesebbszer hallgatom őket. – mosolyogtam az emléken, amikor még két éve üvöltettem a zenéjüket és tomboltam rájuk. A merengésemből visszarángatott az idegen, aki nekem még mindig furcsa volt… Nem tudtam meg mondani a korát.

   -          És mit gondolsz róluk? Vagy gondoltál? – érdeklődött és közben a bajszát pödörte. Komolyan, mint valami rossz western film, ahol a seriff kihallgatja a bűnöst.

   -          Őszintén? Mint öt gyengeelméjű. Ez volt az első benyomás, mivel én elsőnek a videóikat láttam. A humoruk fogott meg és ez a bemondó csajszi is jól kihangsúlyozta a főkolompost. – az arcomról levakarhatatlan volt a mosoly. Már majdnem elfelejtettem őket, annyira átvette a helyüket a rock és egyéb zenei műfajok. Ránéztem a vallatómra, hogy elégedett-e a válasszal. És ő mit csinált? Na mit? Vigyorgott, mint a tejbe tök (ki nem lehetett volna találni). Már tényleg fel akartam tenni a kérdést, a korát illetően, de ekkor megzizzent a telefonom, ezzel jelezve, hogy valakinek hiányoztam és dobott rám egy SMS-t. Jobb kezemet még mindig a motoron tartva, próbáltam előbányászni a telefonomat a zsebemből, de sikeresen elbénáztam és a mobil a bajszos lába előtt landolt. Leguggoltam hogy felvegyem, de ekkor megakadt a szemem egy nagyon, de nagyon érdekes dolgon. A döbbenet eluralkodott rajtam és ami eddig bennem kavargott, már nem is érdekelt többé. Az előttem lévő bokák fölé ez volt tetoválva: A Gazember. Ekkor jöttem rá, hogy az ellenfelem nem más, mint Louis Tomlinson.