4. Fejezet

Halihó Olvasók!^^ The time is here! Azaz megjött a 4. fejezet!! :) Érkezett egy olyan visszajelzés, miszerint a blogunk nagyon vicces. Ennek nagyon örültünk, hiszen a mi blogunk célja nem a szenvedés és a szerencsétlenségek xy-adik formája, mi inkább a humorra adunk többet. ;) Viszont kommentek nem igazán gyűlnek, és csak közölni szeretnénk, hogy nem harapunk, teljesen nyugodtan nyilváníthattok bármilyen véleményt! ;)) De nem is húznánk tovább az időtöket, nagyon kellemes hosszú hétvégét (már akinek) és jó olvasást! ;))

Puszi.^^

Maya szemszöge:

Még levegőt is elfelejtettem venni a döbbenettől, miközben a nyerítő Rachel-t figyeltem, ahogy hasát fogva nevet. Az a tény, hogy a fiúk is legalább annyira meg voltak döbbenve, mint én, egy kicsit megnyugtatott. De csak egy kicsit!! Ez pedig csak arra volt elég, hogy ne pattanjak rá a motorra és üssem el a saját ikertestvéremet.

- Te meg mégis min röhögsz?! – fakadtam ki, olyan hangerővel, hogy a mellettem álló Harry vagy két méter magasra ugrott. Hozzá tenném, hogy nagyiszerkóban, tehát ez egy tekintélyes teljesítmény volt tőle.

Amikor Rachel végre ismét ki tudott egyenesedni, letörölte a könnyeit és csak utána válaszolt a költői kérdésemre.

- Csak az a fej... – ismét belemerült a röhögésbe, amikor azonban meglátta az arcomat, abba hagyta (mármint végig bazsalygott, de azért képes volt az emberi beszédre). – Sajnálom. – nyögte ki végül a bűnbánás teljes hiányával. 

- Már itt volt a zsebünkben a győzelem. – nyögtem csalódottan, miközben remegő kezekkel megérintettem a motort (Jól van, na! Nagyon szerettem volna azt a motort!). 

- Ha nem mentél volna el „test edzeni”, – kapirgászott a levegőben - akkor talán lett volna rá esélyünk, hogy...

- Most akkor az én hibám? – meredtem rá mérgesen. 

- Öhm... lányok, nem akarok beleszólni, de... – kezdte Liam olyan nyugodt hangon, mintha civakodó kutyákat próbált volna szétszedni.

- Akkor ne is tedd! – rivalltam rá, mint egy vérszomjas fúria. 

Zayn a kis kitörésem hatására elkezdett kisasszézni az étkezdéből, Harry a nyomában settenkedett az életéért, Liam azonban szúrós szemekkel meredt rám.

- Látod? Már megint mindenkit csak leszólni tudsz! – kiabált vissza Rachel, akinek már minden vidámság eltűnt az arcáról. – Ha nem engedted volna ki Joy-t, akkor már legalább egy órája miénk lenne a motor. 

- Te meg miről beszélsz, hogy jön ide Joy? – már kezdtem elveszíteni a fonalat. 

- Mindegy! – jelentette ki indulatosan Rachel, majd hátat fordítva nekem, kimasírozott.

Mielőtt akárcsak egy szót is szólhattam volna, Louis, aki eddig csodálom, hogy nem ragadt popcornt, elindult Rachel után. Liam pedig olyan szemekkel nézett rám, mint ahogy az apám nézett volna.

- Mi van?! – morogtam rá ingerülten, majd hátat fordítottam neki és elindultam kajába fojtani a bánatomat.

Mérgesen ültem le a pult mellé kezemmel támasztva a fejemet, mint valami durcis óvodás.

- Úgy látom, hogy rád férne egy nagy adag Végzet hegye. – lépett oda hozzám Joe. 

Valahogy mindig eltalálta, hogy mire van szükségem, ezért csak morogtam egy „jah”-t. Rachel elment, a fiúk meg azt hiszik, hogy egy zsémbes némber vagyok. Eszembe jutott, amit Rachel mondott Joy-ról, ezért kissé jobb kedvem lett, hogy ő legalább itt van nekem. Megfordultam és mit látnak szemeim? Joy is megcsal! Ráadásul egy szakadt, áramsújtott-hajú rockerrel. A srác olyan szeretetteljesen simogatta és gügyögött hozzá, hogy még akkor sem vette a fáradtságot a kutyám, hogy rám nézzen, amikor füttyentettem neki. Te kis élvhajhász! Állapítottam meg dúlva-fúlva, de Rachel után nem hagyhattam Joy-t is veszni, ezért felkeltem a pult mellől és oda sétáltam a fülig érő szájú pároshoz. 

- A tiéd? – nézett rám átható kék szemeivel Niall, amikor oda lépem melléjük. 

Bólintottam, majd leültem az egyik székre, és onnan néztem a nevetségesen aranyos jelenetet.

- Hogy hívnak gyönyörűm? – gügyögte a srác, én meg már készen álltam hogy felháborodjak, majd rájöttem hogy nem is hozzám, hanem Joy-hoz beszél. Miért a beszédképtelen kutyámat kérdezi, ha én is itt ülök? 

- Joy-nak hívják. – hallottam a saját hangomat. 

- És téged? – felállt a földről és visszaült a székére, mert Joe meghozta neki a Jeges csodáját, nekem pedig a Végzet hegye spagettimet. 

- Maya Davies. – csámcsogtam, mivel már egy jókora falatot behabzsoltam a rendelésemből. 

Niall arcát elnézve, aki csalódottan vizsgálta a tányérját, amin volt össz-vissz négy gombóc fagyi, meg egy ananászból és kókuszból gyönyörűen megmunkált pálmafa, muszáj volt elmosolyodnom.

- Az mi, amit te eszel? – nézett vágyakozva az én hatalmas adag spagettimre. 

- A Végzet hegye. – mondtam, olyan hangsúllyal, mintha ezt mindenki tudná. 

- Miért nem lehet itt mindennek rendes neve? Mint például ennek az „Éhen halsz”, annak meg az „Engem válassz”? – a kiskanalával szinte undorodva piszkálta meg a dinnyés fagyit. 

Kicsit ugyan sajnáltam és tudtam, hogy mi lenne a helyes, de mivel rólam volt szó, ezért eszem ágában sem volt felajánlani az én választásomat. Vessen magára, én éhes vagyok!

- Nem lesz az neked sok? – nézett rám reménykedve. Kis sunyi, már lopná a kajám!

- Látszik, hogy nem ismersz. – motyogtam, miközben felszippantottam, egy hosszú tésztát. – Nincs olyan, hogy én ne tudnék többet enni. – rákacsintottam. 

- Tudod, ha nem lennél lány és nem tudnám, hogy csak túlzol, simán kihívnálak egy Kaja Tusára. – keresztbe fonta a karját és olyan önelégülten nézett, hogy már csak az arckifejezése miatt sem hagyhattam annyiban. 

- Nem kell neked kihívni. Megteszem én. – összeszűkült szemmel, komolyan meredtem csillogó kék szemeibe. 

- Mikor? Hol? – hajolt közelebb ő is elszánt, „a versenyzés az életem” arckifejezéssel, azonban a mosolya most is ott bujkált a szája sarkában. 

Rachel szemszöge:

Teljesen kiborultam Maya miatt. Képes volt engem hibáztatni, mintha mindenről én tehetnék. Igaz, hogy elengedtem a motort, de az a fej… Ki nem röhögne rajta?! Mindketten hibásak voltunk, csak ő sokkal rosszabbul viseli, ha veszít. Ezért a kis „halk” megnyilvánulása miatt viharzottam ki a Joe’s-ból. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem. És ahogy a srácokkal beszélt… Szép első benyomás volt. Hajrá Maya, csak így tovább! – gondoltam magamban. A tenger parton sétáltam, a homokot meg idegességemben csak úgy rugdostam, pedig ő nem tehetett semmiről. Mélyen a gondolataimba burkolództam, de egy érintés és egy kiáltás vissza rángatott a valóságba.

-         Rachel! Állj meg! – fogta meg Louis a csuklómat és maga felé fordított, miközben lihegve kapkodta a levegőt. – Esküszöm, gyorsabban sétálsz, mint ahogy én futok.

-         Mit akarsz? – förmedtem rá hirtelen, de eszembe jutott, hogy ő nem csinált semmit (fogjuk rá) és nem érdemli meg, hogy ezt rajta vezessem le. Lesütöttem a szemem és lassan elindultam újra, ő pedig követett. – Bocsi, én nem akartam… Nem rajtad kéne levezetnem a dühömet. Nem tehetsz semmiről… a hülye beszólásodon kívül. – az utóbbi mondatomra elmosolyodtam, mert újra megjelent lelki szemeim előtt a vigyori feje, amint közli, hogy a hátsója 160 ezer dollárt ér. – Komolyan be van biztosítva a segged vagy csak poénból mondtad? – kíváncsian fürkésztem az arcát, mert ha csak kamuzott, akkor tuti, hogy szét is rúgom azt a „drágaságot”! A kérdésemre azonban egy felháborodott pillantás volt a válasz.

-         Hogy kérdezhetsz ilyet? Még szép, hogy be van biztosítva ez a szépség! A formája akár az érett gyümölcs! Sőt, ilyet még gyümölcsfán se látsz! Leginkább két, érett barackhoz tudnám hasonlítani. Nincs is ennél szebb a világon. – mutogatott a „kerek, érett barackjaira”.

-         Te Louis… mondták már neked, hogy néha túlságosan is részletes vagy? Bár ahogy mondani szokás: ahol az élet ad, onnan el is vesz. Esetedben: van egy jó segged és ezzel ellentétben néhány hiányzó kereked. – arra számítottam, hogy most jön az a rész, amikor sértődötten közzéteszi, hogy „Ezt pont te mondod?” vagy „Ez most nagyon fájt!”, de ehelyett:

-         Tudtam, hogy be fogod ismerni! Szóval jó a seggem… - húzogatta a szemöldökét és rám villantott egy féloldalas mosolyt. Gondolhattam volna! Ennek nincs egy normális szava. Szememet megforgatva pillantottam rá egy olyasmi fejjel, hogy Ez most komoly?!

-         Na látod, pontosan erről beszéltem! A gyümölcsfákra visszatérve, igazad van… ehhez foghatót még nem láttam soha egy fán sem… mert azokon általában gyümölcsök teremnek, nem pedig Louis Tomlinson -féle fenekek… Még csak az kéne… Milyen világ uralkodna, ha már gyümölcs helyett is fenék terem?! – csóváltam a fejem. Louis erre a kijelentésemre úgy felnevetett, hogy én sem tarthattam vissza, főleg így visszagondolva az iménti mondataimra. Nem is tudom, miért röhögtem inkább… a saját poénom miatt (ami elég abszurd lenne) vagy amiért Louis ilyen retardáltan nevet. Azt hiszem az utóbbi miatt. Nem is tűnt fel, hogy milyen hamar elszaladt az idő, mert már a házunk előtt toporogtunk.

-          Hát itt volnánk. – tártam szét karomat a ház előtt.

-         Nem rossz viskó, nem rossz... – vágott gondolkodó fejet. Ha nem fojtom vissza, akkor még ezen az arckifejezésén is elröhögöm magam.

-         És… miért jöttél utánam? – fordítottam komolyra a szót. Amióta elindultunk, azóta fúrja az oldalamat ez a kérdés. A tekintete neki is komolyabb lett, és lehet, hogy rosszul láttam, de mintha azon habozna, hogy elmondja-e a valódi okot.

-         Annyira kiborultál a tesód miatt… ezért gondoltam utánad jövök és elterelem róla a figyelmed egy kicsit. – arca teljesen komoly volt, a vonásai kisimultak, de én nem bírtam tovább és röhögni kezdtem. Az a bajusz! Méltatlankodva, combjaira csapott és értetlenül felhorkant. – Én ezt nem értem! Egyszer mondok valamit teljesen komolyan akkor is elnevetik magukat az emberek. Mindig ez van és ma már ez a második. Mit csinálok rosszul? – méltatlankodott és látszott rajta, hogy tényleg nem érti.

-         Bocsi, de annyira nem tudlak komolyan venni, ha egy szombrérós jelmezben állsz előttem. Egyszerűen nem bírom levenni a szememet arról a lifegő bajuszról. – mintha minden megvilágosult volna, úgy nézett rám.

-         Levegyem? Bár tudom, hogy gerjedsz rá. – kacsintott és vonogatta a szemöldökét, ajkait pedig a már jól megszokott féloldalas mosolyba húzta. És ha ez nem lett volna elég, még a műbajszát is pödörni kezdte. Újabb szemforgatás a részemről. Már nem is tudom, hogy érdemes-e hozzá szólnom. Már épp egy visszavágóra nyitottam volna a számat, amikor valaki gyengéden megfogta a derekamat, maga felé fordított és egy finom csókot lehelt ajkaimra. Evan.

-         Szia szépségem! – mosolygott rám, amikor viszont Louis-ra pillantott, kérdőn rám nézett. – Ő meg kicsoda? – A francba már megint impróznom kell…

-         Ja… hogy ő? Öhm… ő egy chilis bab árus. Éppen sétáltam haza, amikor leszólított és azt mondta, hogy… az éhező lámáknak gyűjt… ezért vettem tőle. De már megettem. – hebegtem össze vissza.

-         És csak egyet árult? A többi hova tűnt? – Evan nem az a fajta ember, aki könnyen beveszi a dolgokat. Ez most is megmutatkozott. Louis szólásra nyitotta a száját, de gyorsan megelőztem mielőtt még valamit németül kezdene el hablatyolni.

-        Azokat is megettem. Ha tudnád milyen éhes voltam! – simogattam a hasam. Úgy tűnt elhiszi. Érdekesen nézett rám, de végül csupán annyit nyögött ki, hogy :

-         Csak nehogy bajod legyen. – várakozóan nézett a bajszosra, hogy mit keres még itt, aki rögtön vette is a lapot és hangos búcsúzkodásba kezdett.

-         Én menni tovább, mert éhes lámák nem várni. Én még jönni tenger part, ha gondol, venni több chilis bab. – intett zavarában és eloldalgott. Még néztem egy kicsit, ahogy eltűnik a távolban, majd Evan kézen fogott és behúzott a házba. Becsapta magunk mögött az ajtót és ajkait hevesen az enyémre tapasztotta.

-         Végre kettesben. – motyogta, mikor elváltunk, levegőhiányában.

 A szívem egyre nagyobbakat dobbant. Nem akartam elszakadni tőle, érezni akartam. Ujjaimat hajába csúsztattam és érzékien beletúrtam, miközben ő a derekamat átkulcsolva, még közelebb húzott magához és egy újabb heves csókot váltottunk. Nem akartam leállni. Már abba is belegondoltam, hogy mi lenne ha… Telefoncsörgés… Esküszöm, ilyen nincs. Evan telefonja elkezdett rezegni és hangosan bömbölni kezdte a csengőhangját, jelezve, hogy hívják. Elengedett és arrébb sétált, vagy 5 méterre tőlem. Valami nagyon titkos dolgot beszél, amiről nekem nem szabad tudnom vagy mi a franc? Ez azért elég rosszul esett, de úgy voltam vele, hogy nem érdekel, mert megbízom benne. Letette a telefont és visszasétált hozzám.

-        Sajnálom szépségem, de hív a kötelesség. És ez nem várhat. – a hallottakra lebiggyesztettem ajkaimat. Szomorú voltam, hogy már is mennie kell.

-      De hisz még csak most jöttél… és máris mész. Ez a héten már a harmadik. Mi olyan fontos, hogy inkább engem hanyagolsz? – kérdeztem érdeklődve és lesütött szemekkel. Nagyon fájt, hogy mostanában egyre többet van „dolga”. Láttam rajta, hogy fájnak neki a szavaim, olyan kétségbe esett pillantással nézett rám, majd tenyerébe fogta az arcom.

-       Jaj, ne légy ilyen… Tudod, hogy szeretlek mindennél jobban! Ezt sose feledd! És nem sokára itt az évfordulónk! Boldognak kéne lenned. És ígérem, hogy nemsokára együttölthetünk egy teljes napot. Csak mi ketten. -  teljes őszinteség csillogott a szemében. Hittem neki. Miért ne tettem volna? Egyszerűen csak zavar, hogy ilyen kevés időt töltünk együtt. Még egy utolsó csókot lehelt ajkaimra, aztán távozott. - Szeretlek!

-         Én is téged… - az ajtó becsukódott és egyedül maradtam a kihalt házban.