6. Fejezet

   Alohaa! Ismét hawaii-ról jelentkezünk! ; ) Az idő napos, meleg és fülledt.A levegőben érezni a versenyszellemet, az ellenszenvet, a sülő hotdog illatát és a gyilkos ösztönt. : )) Reméljük élvezitek majd, jó olvasást! <3

    Maya szemszöge:

 -  Istenem, mond, hogy csak viccelsz! – néztem könyörögő szemekkel Rachel-re, de ő megrázta a fejét és a közönség felé fordult.

Csalódottan ismertem be, hogy az az öt ijesztő alak valóban a motorunkat elbitorló jómadarak. Mikor észrevették, hogy őket nézzük oda integettek nekünk.

-              Ezek még hülyébben néznek ki, mint legutóbb. – Rachel mosolyt színlelve mondta a szavakat, nehogy le tudják olvasni a szájáról. Egyetértettem vele, de azért mind a ketten visszaintettünk nekik.

-           Most koncentráljunk a meccsre. – utasítottam Rachel-t és elszántan fordultam vissza az ellenfeleinkkel szembe.

-               Hajrá Davies ikrek!! – üvöltötte be Louis, mire mind a ketten összerezzentünk Rachel-lel.

-               Úgy tűnik az nem lesz olyan egyszerű. – rázta a fejét Rachel, majd a hüvelykujjával jelezte, hogy „oké”, a nekünk csápoló bolondnak.

-               Ismeritek a zacskófejű barmot? – kacagott fel a túloldalt álló szőke, igencsak ellenszenves csaj. Ha tudná, hogy az ott Louis Tomlinson személyesen, valószínűleg már a bokáját törné a lépcsőn, hogy feljusson hozzá.

-              Volt már hozzá szerencsénk. – grimaszoltam.

-               Jellemző. A defektesek defektesekkel nyomulnak. – nevetett fel megint idegesítően.

-               Jól van szájhős. Inkább a meccsre koncentrálj! – jegyezte meg Rachel, aki már fel is készült a szervára.

A szerva és a lecsapások voltak az erősségei, ezért nem volt meglepő, hogy az első ütését egyikük sem tudta vissza adni. A következőre azonban már fel voltak készülve, így az idegesítő szőke csapattársa, egy hosszú, vörös hajú csaj fel tudta adni neki a labdát. Ez egy kicsit hosszabb menet volt, de a pont megint a miénk lett.

-              Csak így tovább! Döngöljétek őket a földbe! – üvöltötte be most Harry, majd a banda többi tagja és még pár, a mi oldalunknak szurkoló néző egyetértően kiabált hozzá.

-             Tehát nem csak a zacskófejűt ismeritek, hanem a másik négy holdkórost is? – megint felnevetett a szőke minek következtében erős késztetést éreztem, hogy a fejét addig verjem a homokba, amíg szuflával bírom.

-            Nem ismerlek, de már most betörném azt a gagyin plasztikázott orrodat szívi. – kacsintottam rá, miközben felálltam a szervához. 

-           Ja, hogy az az orra? – tettette a meglepődöttet Rachel és hunyorogva figyelte a csajt.

-          A meccsre összpontosíts! – visította a pálya mellett álló edzőnk. Az öltözékével simán beállhatott volna a dilis ötös közé. Csakhogy neki ez nem az álruhája volt. Ő előszeretettel viselte a virágmintás hawaii ingét, rikító zöld fecske fürdőnadrágját és hosszú, csíkos zokniját a szandáljához. Eszementekkel vagyunk körülvéve. Sóhajtottam miközben végignéztem az edzőnk szokásos hacukáján és fején lebegő pár szál, nagy becsben tartott ősz hajszálán.

Mivel a meccs további részében nem történt bekiabálás és valóban oda összepontosítottunk, hogy Mr. Wreck ne érezze megint szükségét a kiabálásnak, így hét pontos előnnyel levertük az idegesítő szöszit és vörös hajú, halk barátnőjét. Amikor a sportszerűség kedvéért oda mentünk hozzájuk, hogy kézfogással köszönjük meg a játékot, Rachel oda nyújtott a szöszinek egy zsepit. Szerencsétlen lánynak agyára mehetett a hidrogén, amivel a haját szőkítették, mivel értetlenül nézett vissza a testvéremre.

-      Csak el ne mosódjon a sminked sírás közben. – kacsintott rá Rachel, én pedig egy pacsival nyugtáztam a porig alázó beszólását.

Szokás szerint megöleltük egymást a testvéremmel, mint minden megnyert meccs után és eleget téve a hagyományainknak lassított felvételben mentünk le a pályáról, miközben a „We are the champions” című számot énekeltük, ugyancsak elnyújtva és természetesen elröhögtük a végét.

-               Szép volt lányok! – ölelt meg minket a tequila illatú edzőnk. Talán csak a pia miatt ilyen fura. Morfondíroztam, miközben bordaropogtató öleléssel tartott minket.

-                 Köszönjük. – mondtuk egyszerre Rachel-lel, mikor kibontakoztunk az ölelésből.

-                 Lesz ma még meccsünk? – kérdeztem egy „nem”-ben reménykedve.

-                Ma már nem. Ma már csak fiúk játszanak. – Tehát így is úgy is maradok. Állapítottam meg kedélyesen és láttam, hogy ezt Rachel is nagyon jól tudja.

-              Szerdán hétkor a pályán találkozunk lányok. Addig is minden nap... – mondta szokásos szövegét a hatvanas éveit taposó pasi.

-                  Futás! – fejeztük be Rachel-lel egyszerre az instrukciót. Mr Wreck intett, majd elkacsázott a pályáról. Miért is lett ő az edzőnk? Éppen ezen agyaltam a távolodó alkoholista után meredve, amikor Rachel megszakított az elmélkedésemet.

-                  Gondolom akkor te maradsz megnézni a fiúkat. – állapította meg szemét forgatva a húgom.

-                  Még szép! – vigyorogotam. – Mint fiatal, egyedülálló… – Leo nem számít! – nő, kötelességem. Na és te? – néztem rá reménykedve.

-                  Nem köszi. Inkább hazamegyek. Ma még tervezek egy kicsit kimenni deszkázni is. – puszit nyomott az arcomra és már el is indult.

-                 Joy-t engedd ki! – kiáltottam után ő meg egy hátraintéssel nyugtázta.

Én elindultam a nézőtér felé, hogy jusson még jó hely nekem is, amikor megláttam, hogy Louis „a zacskó” Tomlinson velem szemben igyekszik valószínűleg gratulálni. Mikor odaért egy hatalmas öleléssel igazolta a feltevésemet.

-           Szép volt! – vigyorgott (legalábbis gondolom, bár a zacskótól nem láttam).

-        Köszi, habár nem sikerült volna a nagyszerű rajongóink nélkül. – kiöltöttem rá a nyelvemet, mire ő felemelte a mutatóujját.

-        Hé! Ezt én szoktam mondani az ÉN rajongómnak! – megint vigyorgott (hallottam a hangján, ha ez egyáltalán lehetséges) és most én is csatlakoztam hozzá. – Megyek, gratulálok Rachel-nek is. – jelentette ki és már el is tűnt.

Miután eliszkolt a zacsiember, folytattam utamat a kilátók felé. Liam már messziről integetett, mutatva, hogy foglalt egy helyet. Megengedtem magamnak egy mosolyt a gondolatra, hogy a múltkori kirohanásom után még mindig bemerik vállalni a társaságomat.

-          Sziasztok! – köszöntem oda, majd leültem a csillogó zöld szemekkel vizslató Harry és hotdogot majszoló Niall közé. Miután mindenkitől megkaptam a gratulációt, ismétlem mindenkitől, mivel még az az idős néni is gratulált, akit legutóbb a motoros versenyen láttam. Mi franc? Ez követ? Gondoltam paranoiásan, majd visszafordultam a fiúkhoz.

-           Nagyon tetszett a me...meccs. – makogta Harry miközben „alig" észrevehetően a hiányos öltözékemre tévedt a pillantása. Menthetetlen. Állapítottam meg szánakozva.

-      Köszi. – mosolyogtam vissza, de amikor megláttam hogy a két új, pasikból álló csapat felvonult, rögtön oda tapadt a tekintetem. Éppen azon agyaltam, hogy vajon melyik a néz ki a legjobban, amikor valami meleg csöppent a lábamra.

Ijedten kaptam oda a pillantásomat, és megpillantottam egy orbitális nagyságú ketchup foltot a combomon. Hogy tudta rám csöppenteni, amikor legalább egy méterre ül tőlem? Elkerekedett szemekkel néztem, majd a mellettem ugyancsak ijedten ámuló Niall-re pillantottam.

-       S-sajnálom. – mentegetőzött, majd ujjával leszedte a lábamról a vörös szószt és lenyalta az ujjáról. Amikor meglátta az öklömnyire kinyílt szemeimet rádöbbent, hogy mit is csinált. – É-én csak... – olyan vörös volt már az arca, mint a ketchup, amit az imént nyalt le a lábamról.

-      Ott még maradt egy kicsi. – szólalt meg Harry a túloldalt és odanyúlt, hogy kapva kapva az alkalmon megismételje az iménti akciót. Na azt már nem! Elkaptam a csuklóját megakadályozva a „takarítást” és fenyegetően halkan szólaltam meg.

-         Nincs valakinél egy szalvéta ti agyalágyultak? – sokatmondóan néztem Niall-re, aki legalább hatot tartott az ölében. Gondolom az eddig megevett hotdogokból maradhatott neki.

-       Nekem van. – szólalt meg Zayn, aki vigyorogva figyelte az eseményeket a betegesen nyomulós barátja mellől. Odanyújtott egy szalvétát én pedig hálásan fogadtam el tőle.

-     Lehet egy kérdésem? – szólaltam meg miután lekapartam magamról a ketchupot. Mind a négy srác érdeklődve fordult oda hozzám. Hát igen őket nem nagyon kötötte le a röplabdás pasik bámulása. – Ne vegyétek sértésnek vagy célzásnak bármire is, de ti mit kerestek itt? – azóta furdalta az oldalamat a kíváncsiság mióta megláttam őket.

-       Hát Harry imádja a tengerpartokat, szóval úgy döntöttünk, hogy mindannyian kimozdulunk egy kicsit. Niall mondta, hogy ti is játszotok és… – magyarázta Zayn.

-     Nem. Úgy értem Hawaii-n. – vontam fel a szemöldökömet. Észre vettem hogy Harry kényelmetlenül mocorogni kezd mellettem a többiek, pedig sokatmondóan néztek rá.

-          Az úgy volt, hogy... felröppent egy pletyka. – vigyorgott zavarában, miközben a haját túrta. Mivel Niall látta, hogy nem nagyon fog rendesen válaszolni, ezért ő tette meg helyette.

-         A sajtó azt híreszteli, hogy Harry „kicsit” elmerült a lányok társaságában. – fogalmazta szépen a szőke srác, én pedig hirtelen megvilágosultam.

-    Sejtelmem sincs, hogy vajon hogyan találhattak ki ilyen alaptalan sztorit. – ingattam a fejemet vigyorogva, a többiek pedig felnevettek az enyhe célzásomon. Még Harry is elvigyorodott.  Miközben velük együtt nevettem, éreztem, hogy egyre jobban megkedvelem a srácokat.

 

Louis szemszöge:

Gratuláltam Maya-nak a nyeréshez és miután láttam a fiúkat felvonulni, akik közel sem voltak olyan érdekesek, mint a Davies ikrek és ráadásul ott játszott Rachel pasija is, akit tényleg nem volt kedvem figyelemmel kísérni, úgy döntöttem, hogy a homokban flangáló Rachel után megyek és neki is kifejezem, hogy milyen jól alakított a meccsen.

-         Halihó nyertes! – kacsintottam rá a lányra, aki most már nekem szentelte a figyelmét. Később rájöttem, hogy ez hülyeség volt, mert az isten szerelmére egy zacskó van a fejemen! Mégis hogy látná már a kacsintásom?

-         Szia Zacskófe… khm… Louis! – rám villantotta azt a gyönyörű mosolyát, de ezzel nem leplezte azt a gúnynevet, amit magában adott nekem. A kis sunyi! Hallottam ám!

-         Zacskó… mi? – tudakoltam. Most már csak azért is kimondatom vele, habár jól tudom, hogy mi az. Megköszörülte a torkát és folytatta.

-         Hát… Maya-val átköltöttük a nevedet Louis ’The Tommo ’Tomlinson, mivel szerintünk Louis ’A Zacskófej’ Tomlinson sokkal jobban cseng, nem gondolod? – vágott gondolkodó fejet. – Komolyan… hogy lehet, ennyire béna ”álruhát” kitalálni? Ez is csak neked juthat eszedbe. – Legalább őszinte… De ez azért már minden túl megy!

-         Ez most szíven ütött! Te nem értékeled a tehetségem és a kreativitásom és az… - még mondtam volna, de  ekkor nem elég, hogy leszólt, még félbe is szakított! Hihetetlen ez a nőszemély…

-         Egoizmusod? – mosolygott telibe az arcomba, majd megrántotta a vállát. – Meglehet.

-         Na jó, hagyd abba a hazudozást de sürgősen! – vigyorogtam én is (ez az egyik hobbim). Bármit mondanak, egyszerűen fölfelé görbül a szám.

-         Igenis! Mibe, hogy most is vigyorogsz, mint egy félnótás? Csak gondolni tudom, mert az a zacskó nagyon bezavar. – el is felejtettem… Már szinte hozzám nőtt.

-         Eltaláltad. – kezd kiismerni. Ekkor észrevettem, hogy lopva az órájára pillant. – Készülsz valahová vagy csak ennyire érdekel a pontos idő?

-         Ami azt illeti tervezek egyet gördeszkázni a naplementében… khm… ha már motorral nem tehetem meg… - Összerándultam a motor szó hallatára… ajaj. Tőlem aztán soha nem tudja meg!  - Mit csináltál? – tudakolta ijedt tekintettel… A francba! Tuti, hogy leszűrte a Hesitation-ömből!

-         Nem tudom, mire gondolsz… - közelebb jött és mint aki éppen Horatio-t játssza a CSI: Miami-ból, vallatni kezdett.

-         Túl csöndes vagy… itt valami nem stimmel. Újra megkérdezem: Mit csináltál a motorommal?  - még közelebb jött és már szinte az arcomba mondta a szavakat.

-         Tudtad, hogy nagyon csúnyán tudsz nézni? – próbáltam terelni a témát.

-         Ó, igen. Így veszlek rá, hogy vallj! Rád tapadok, mint rágógumi a cipőtalpra, míg el nem mondod! Tudom, hogy elég abszurdul nézek ki, ahogy egy zacskóval beszélgetek, de innen nem menekülsz, amíg ki nem bököd! – az utolsó mondat végére már az ujjával bökdöste a mellkasomat. Nagyon cseles Daveis, nagyon cseles! Visszavágásként fenyegetően az arcába vágtam:

-         Arra várhatsz! Soha nem húzod ki belőlem! – azzal rohanni kezdtem a házuk irányába, amerre a múltkor mentünk.

Lopva hátrapillantottam, de sajnos nem az a látvány fogadott, amit akartam, mivel a lány nem most kap csak észhez, hanem jószerivel már utolért. Sajnos a futás nem annyira az erősségem és ez alá lett támasztva abban a pillanatban, amikor éreztem Rachel-t a hátamra ugrani, amitől a földön landoltam, ő pedig rajtam. Mit ne mondjak tetszett a helyzet, nem is kicsit.

-         Ezt meg tudnám szokni. – vonogattam a szemöldököm és erre a pár pillanatra még a zacskót is levettem a fejemről, hogy lássa mit csinálok. Egy karba boxolás volt a reakció és ez nem is lett volna baj, ha nem arra a pontra méri az ütést. Fájdalmamban felszisszentem és ezt sajnos ő is észrevette.

-         Na mi van Tomlinson? Fáj valami? -  a tekintete megállapodott a ponton ahol az imént megütött. A pólóm ujja felgyűrődött, így tisztán látszódott a kötés a bal karomon.

-         Ennek semmi köze nincsen… semmihez. – próbáltam mentegetőzni, de átlátott rajtam. Felpattant álló helyzetbe, én pedig követtem.

-         Hogy szerezted? Csak nem a… te összetörted a motort? – ennyi. Nincs tovább, rájött.

-         Köszönöm kérdésed, jól vagyok! Örülök, hogy aggódsz a testi épségem miatt.

-         Ugye a motor egyben van? Mondd, hogy nincs semmi baja! – feladom… Nem hiszem el, hogy nem érdekli a testi épségem!

-         Az úgy történt, hogy volt a chips-es zacskó, aztán jött a wc, ám ekkor Niall éneklésbe kezdett ezzel felkeltve Zayn-t, Niall-t megkérdezte a késsel hadonászó Liam, de ha még ez nem lett volna elég feszkós helyzet, szóba kerültek a csicska feladatok, ekkor betoppant Harry és Niall ujjal mutogatott, ám az irány eltévedt, a kenyér repült, jöttek a vádló tekintetek, de én nem hagytam magam és kezdetét vette a szemét akció, ami érdekes volt és fájdalmas, ám egyben vicces is, de aztán ordítás és jajveszékelés lett a vége. Hát ezt történt, remélem megérted. – végső esetekben ezt alkalmazom… a Tomlinson-féle erős összezavarást, ami legtöbbször beválik. A velem szemben álló Rachel azonban inkább vágott „Most meghalsz!” fejet, mint „Te meg miről beszélsz?” –et.

-         Te… képes voltál összetörni a motoromat egy… kenyér miatt? – Há! Tudtam, hogy összezavarom!

-         Helyesbítenék: a szemét miatt, amit a motorral vittem el a kukáig! – még nagyobb felháborodás. Upsz…

-         Te képes voltál összetörni a motoromat, azért, mert lusta voltál kivonszolni a segged a kukáig? – a szavait most már nem is mondta, hanem szó szerint ordibálta, ennek köszönhetően a legtöbb fej és tekintet felénk irányult, de ez látszólag őt nem zavarta. Habár nem volt semmi nevetnivaló a dologban, de a tudat, hogy külső szemmel egy bikinis csaj ordibál egy zacskóval, mégis megmosolyogtatott.

-         Ha tudnád, hogy mennyivel gyorsabb volt így! Azon kívül, ha ez vígasztal, még áldozati sebeket is szereztem. – mutattam a bekötött karomra.

-         Bele ne halj! Te jó ég… én …- már lendült a karja, hogy megajándékozzon még egy ”áldozati sebbel”, ami alatt egy erőteljes pofont értek. Azon voltam, hogy minél jobban összehúzzam magam, amikor az ütés elér az arcomig, azonban amikor újra kinyitottam a szemem Rachel bosszús arcát láttam csak és ökölbe szorított kezét. – Váh! Nem éri meg! – azzal fogta magát és elviharzott.

Már majdnem utána indultam, hogy engeszteljem egy kicsit, amikor a barátja, futott el mellettem, de egy felháborodott pillantásra még futotta, amit nekem intézett. Nem foglalkoztam vele. Csak Rachel-ön járt az eszem és annyit tudtam, hogy bármennyire is elérhetetlen, bármennyire is van barátja… én megszerzem!