7. fejezet

Aloha!! ^-^  Ne tévesszen meg titeket derűs köszöntésünk. Mikor legutóbb felnéztünk a blogra, az előző résznél mit láttunk? Semmit! Pontosan annyit. Nulla, nuku, zéró! Le vagyunk törve, mint a bili füle. Csakis annak a két feliratkozónak köszönhetitek, hogy nem ugrottunk egy fejest egy negyedik emeleti panelből, megszakítva ezzel a folytatást. Na de elég ennyit az önsajnálatból. Meghoztuk a hetedik részt és jó olvasást kívánunk! <3 (reméljük azért volt hatása a "kis" szemrehányásunknak és most megosztjátok majd velünk a véleményeteket : /)

Zayn szemszöge:

Gyanútlanul, félálomban ültem a konyhában, amikor hátulról egy hatalmas strandröplabda talált fejen. Annyira kómás voltam, hogy nem is reagáltam rá csak bekanalaztam egy újabb adag gabonapelyhet. Úgy gondoltam, ha figyelmen kívül hagyom a külvilágot, akkor a külvilág is figyelmen kívül hagy engem. Tévedtem. Louis beviharzott a konyhába, Niall pedig utána.

-          Elrontottál mindent! – üvöltötte Niall teljesen kikelve magából.

-       -   Mondtam már, hogy sajnálom. – nézett rá valóban bűnbánóan Louis.

-       -   Sajnálod? Ennyit tudsz mondani? Most miattad nem csak Rachel, hanem Maya is haragszik ránk. Tegnap dúlva fúlva ment el, amikor színt vallottál a motorról.

-       -   Jobb lett volna ha a húgától tudja meg? Legalább őszinte voltam. – Louis háttal állva a szöszinek, elkezdett megkenni egy pirítóst.

-        -   Egyszer az életben és akkor is a legrosszabbkor. – ide oda kaptam a fejemet a szőke és a csíkos felsős srác között. Nem volt kedvem beleszólni, de figyelmen kívül sem hagyhattam. Izgalmas műsornak tűnt. Louis vagy Niall? Niall vagy Louis?

-          -    Mi az hogy egyszer az életben?! – most már Louis-on is látszott, hogy kezdi megelégelni a szapulást.

-   -   Srácok! Nyugi! – lépett Liam a színre Keresztapa hangsúllyal. Mivel megbotlott a nekem dobott strandröplabdában így nem volt olyan hatásos a belépő, mint tervezte. Ő volt az, aki általában rendet teremtett, vagyis próbált szegény. Most úgy nézett ki, hogy sikerült is neki, mert mind a ketten befogták a szájukat és csak gyilkos pillantásokat küldtek egymás irányába. – Megtudhatnám, hogy miért ölitek egymást?

-       -    Már megint a két csaj a téma. – világosítottam fel reggeli, rekedt hangomon Liam-et. Látszott rajta, hogy lefárad.

-        -   Már megint mi van velük? – sóhajtotta és leült mellém.

Miközben Louis és Niall egyszerre próbálta elmagyarázni a problémát, odatoltam Liam-nek a reggelimet. Hálásan elfogadta miközben fakó tekintettel meredt a két vörös fejű srácra. Látszott rajta, hogy nem csak hogy nem tudja felfogni azt a masszát, amit azok ketten üvöltöttek, hanem nem is akarja. Ekkor toppant be Harry, ugyancsak kómásan. Valami azt súgta, hogy a balhé keltette fel. Fáradtan leült Liam mellé és ő is beleevett a reggelimbe. Nyugodtan egyétek meg, hiszen úgy sem halok éhen! Hát igen nyújtsd oda a kisujjad és letépik a karod. Liam-mel pár perc után feladtuk és elkezdtünk az új számunkról beszélni, egészen addig, amíg pár perc hallgatás után Harry teli szájjal véget vetett a vitának.

-        -   Louis te miért nem engeszteled ki egyszerűen Rachelt? Niall te meg miért nem mész át Maya-hoz, ha annyira látni akarod? – nem tudom, hogy mi ijesztett meg jobban. A tudat, hogy Harry felfogta és megoldotta annak a két bolondnak a problémáját, vagy a titokzatos mosoly, ami végigfutott Louis fején. Ezek azok a vigyorok, amik nekünk vagy nagyon sokba vagy újabb sérülésekbe kerülnek.

Rachel szemszöge:

Az életkedvem a béka feneke alá csusszant rendesen, ezért a legjobb ötlet, ami ehhez a hangulatomhoz illet az a Sponge Bob maraton volt Maya-val. Ő már fel volt készülve: kukorica a tálban, kényelmes ruha és párnák a kanapén. Berakta a dvd-t, én pedig lehuppantam mellé.

-          Patrick hallasz?

-          Nem! Túl sötét van! – jelentette ki az agyalágyult meseszereplő, amikor valaki kopogott a bejárati ajtón. Hihetetlen, hogy már egy nyamvadt mesét se lehet anélkül végignézni, hogy megzavarjanak!

Jelentőségteljesen pillantottam a mellettem kukoricát zabáló testvéremre, hátha ő is meghallotta és már pattanna is, hogy kinyissa. De mint az köztudott, nincs ilyen szerencsém, mivel Maya teljesen belemerülve a mesébe tömte továbbra is a száját, mintha ő nem is hallotta volna a kopogást. Játssza a süketet a kis sunyi! Nagy nehézségek közepette felálltam és odavonszoltam magam az ajtóhoz, majd kinyitottam. A látvány, ami fogadott, nem volt más, mint Louis ’A Zacskófej’ Tomlinson, de ezúttal zacskó és egyéb őrült álruha nélkül. Így hát amilyen gyorsan nyitottam, olyan gyorsan csaptam volna be az ajtót, ha a vigyori nem akadályozott volna meg benne. Újra szélesre tártam az ajtót és szemrehányóan odavágtam a szavakat:

-          Mit akarsz? – kicsit kemény voltam, de legbelül tudtam, hogy nem haragudhatok rá az idők végezetéig, hiszen  a motor mégis csak az övé volt nem pedig az enyém…

-          Kérlek hallgass meg! Nagyon sajnálom, amit csináltam, jobban kellett volna vigyáznom arra a motorra, amit te nagyon szerettél volna. – szemeiben teljes őszinteség csillogott és már majdnem elfogadtam volna a bocsánatkérést, amikor tovább folytatta. – És ha ez nem lenne elég, akkor hadd engeszteljelek ki ezzel. – majd fogta magát és odébb állt, így kilátást nyertem a gyönyörű, vadonatúj, tűzpiros motorra a háta mögött. A szám szó szerint a földet súrolta. Ez aztán tényleg biztosra akart menni!

-          Te vettél egy új motort? – hüledeztem még jobban. Odamentem és végigsimítottam a vörös csodán. Egyszerűen nem találok szavakat.

-          Igen. Gondoltam ez egy jó pont lehet számomra. És hogy tisztázzuk, a motort nem magamnak vettem és nem is neked, hanem kettőnknek. Ez a mi motorunk. Akkor használhatod, amikor csak szeretnéd. – azzal rám villantotta, azt a megszokott „sexi vagyok” mosolyát, amit úgy szerettem. Szerintem egy másik lány már a betonon folyt volna szét, ha Louis így nézne rá.

-          Komolyan? – Nem akartam hinni a fülemnek.

-          Komolyan. De van egy feltétel! – emelte magasba mutatóujját. – Joy nem utazhat a csomagtartóban! – elnevettem magam, visszaidézve a versenyen történteket, ahol olyan jókat alakítottam.

-          Értettem! Azért remélem tudod, hogy előbb vagy utóbb, de úgyis megbocsátottam volna a motor nélkül is. – erre odajött hozzám és a fülembe suttogta:

-          Inkább előbb, mint utóbb. – köszönet képen nyomtam egy puszit az arcára. – Ha már itt tartunk és itt van ez a kis szépség… Hölgyem, van kedve velem tartani egy kis túrára? – nyújtotta felém jobb kezét, arra várva, hogy elfogadjam. Meg is tettem.

-          Ki nem hagynám. De várj egy percet, felszaladok a fényképezőgépemért. – bólintott én pedig felsprinteltem az emeletre, figyelmen kívül hagyva testvérem háborgását miszerint mi történt, hogy itt rohangálok, mint egy félőrült. Szobámba érve, felkaptam asztalomról a fényképezőgépem és már rohantam is le, majd Maya-hoz odadobva egy „Majd jövök, szia!”-t, kiviharzottam és felpattantam Louis mögé a motorra. Felvettük a bukósisakokat, majd Louis beindította Vöröskét. A motor hangja zene volt füleimnek, majd gázt adott és már szeltük is a kilométereket a naplementében… hmm… Honnan olyan ismerős ez a mondat? Átkaroltam, úgy kapaszkodtam és kicsit féltem, hogy Evan megláthat vele, ahogy együtt motorozgatunk édes kettesben. Eleve ez nem annyira helyes dolog… Evan a barátom. Őt szeretem, csakis őt... Inkább másra tereltem a gondolataim, például nagyon érdekelt, hogy merre tartunk, mert kezdtük elhagyni a várost, ahol én már nem voltam annyira jártas.

-          Hova is viszel te engem túrázni? – érdeklődtem, és reméltem, hogy meghallja, ugyanis a süvítő szél és a motor hangos zaja, a legtöbb hangot elnyomta.

-          Egy olyan helyre, amit nem rég találtunk a srácokkal, amikor egyszer kimozdultunk. Szerintem tetszeni fog. – üvöltötte vissza és megfeledkezve magáról megpróbált hátra fordulni, minek következtében majdnem eltaknyoltunk a motorral.

Még mentünk azóta úgy negyed órát, már teljesen elvesztettem a fonalat, hogy egyáltalán hol is lehetünk. Egy országúton haladtunk, aminek a két oldalán végig fák voltak. Olyan természetes volt. Öt perc után egy kis mellékútra kanyarodtunk, majd egy szélesebb ösvényre a fák között, ahol már sofőröm is lassított a tempón, végül fordultunk még egyet és leparkolt. Lepattantunk a kétkerekűről és jobban szemügyre vettem a tájat, ami körbeölelt. Azt hittem már nem tud jobban meglepni, de sikerült neki. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, amiért ilyen helyre hozott. Egy gyönyörű tó tárult elénk és egy csodálatos vízesés, ami mögött, ha jól sejtem egy kisebb barlang vagy zug lehet. Ez a hely nagyon el van dugva, csoda, hogy rátaláltak. Erdő vette körbe a tavat és mindenhol csodaszép virágok nyíltak. Illatuk betöltötte az egész levegőt. Rögtön meg is örökítettem a látványt. Lehet egyáltalán még jobb ez a nap?

 

-          Tetszik? – a hang irányába kaptam a fejem, és Louis lágy mosolyával találtam szembe magamat.

-          Hogy ne tetszene? Louis, ez csodálatos! – mondtam, mintha ez magától értetődő lenne. Egy elégedett vigyor suhant át az arcán, majd amit csak tudtam, mind lekaptam a gépemmel, beleértve őt is. Mondanom sem kell, hogy nagyon élvezte a pózolást. A víz csak úgy hívogatott, én pedig nem tudtam ellenállni a kísértésnek és őszintén szólva nem is akartam. – Csobbanunk? – csaptam össze a tenyeremet és a srác válaszára vártam türelmetlenül, aki kicsit összezavarodva nézett rám.

-          De hiszen nincs is rajtad fürdőruha… de ha meztelenül szeretnél megmártózni, egye fene én nem bánom! – és már kapta is le magáról a ruhákat, de mielőtt a nadrágját is levehette volna, gyorsan közbeszóltam.

-          Hé, hé! Lassan a testtel Husifül! Én fehérneműre gondoltam. – azzal lehámoztam magamról a ruhákat és már csak a barna, fehér, pöttyös szerelésemben álltam a kajánul vigyorgó fiú előtt, aki "alig" észrevehetően végigmért. Az alsó részemen nagyon elidőzött a szeme.

-          Hmm… szép lábak… Imádom a lábakat! – meresztette rám a szemeit, mint valami kiéhezett állat. Mit ne mondjak, kissé megrémített. Aztán, mintha csak most esett volna le neki amit az előbb mondtam, sértődötten folytatta. - Aha… szóval megint egy gúnynév? Husifül? Ezt most nagyon megbánod! – háborgott, majd vészjóslóan közeledni kezdett felém.

Ölébe kapott és velem együtt rohant be a vízbe. Próbáltam rúgkapálni, szabadulni és még sikoltoztam is, hátha valaki a segítségemre siet (bár ez egy olyan helyen, ahol a madár se jár, elég abszurd ötletnek bizonyult). Én még nem értem a tóba, azonban Louis már derékig benne volt és halkan visszaszámolt, majd akkorát dobott, hogy irtó nagy csobbanással értem a hideg vízbe. Elfelejtettem levegőt venni, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, úsztam fel a víz felszínére. Amikor végre oxigénhez jutottam, a támadóm felé fordultam és most rajtam volt a sor, hogy visszaadjam. Gyilkos pillantások kíséretében haladtam egyenesen előre, a megállás nélkül röhögő Louis felé, hogy kihasználjam a sebezhetőségét. Azt hiszed vicces vagy? Na akkor ehhez mit szólsz?! Fogtam magam és a nyakába ugrottam, elveszítve így az egyensúlyát és most végre ő került víz alá. Háh! Ennyi vagy Husifül! Ezek után inkább lemásztam róla, nehogy még a végén megfulladjon itt nekem.

-          Ez nagyon aljas húzás volt Davies! Kihasználni a gyengeségem, hogy jóízűen nevetek és akkor lecsapni rám… nem volt szép. – csóválta a fejét, mikor előbukkant a víz alól, mire én csak megvontam a vállam. De nem tartott soká a neheztelés, ugyanis arcán újra ott virított az a „rá nézel és elolvadsz”-féle mosoly.

Megakartam vizsgálni közelebbről azt a vízesést, ezért odaúsztam, ugyanis ahogy egyre közeledtem felé, úgy mélyült a víz is. Hátrasandítottam, hogy Husifül követ-e és kigondolta volna, ott úszott a nyomomban. Nagyon vicces mozdulatokat tett, leginkább egy kapálódzó vidrához tudtam volna hasonlítani… bár nem tudom, hogy néz ki egy kapálódzó vidra, de határozottan olyan látványt keltett! A vízeséshez érve az állításom beigazolódott. Lehetett látni a barlangot a másik oldalon.

-          Te most be akarsz oda menni? – kérdezte Louis, én pedig bólintottam és intettem, hogy kövessen, de visszahúzott a karomnál. – Á-á! Először én! Ki tudja mi van odabent, jobb ha te hátul maradsz, még mielőtt valami bajod esne. Jobb, ha egy erős, tapasztalt férfi közelíti meg először a veszélyes terepet. – Az erős és a tapasztalt szót kihangsúlyozva közölte, mindezt felszegett fejjel és büszke tekintettel. Tudtam, hogy csak játssza az agyát, de ha ezt akarja, ám legyen. Még egy kicsit tétovázott, nem akart bemenni.

-          Na mi van Krokodil Dundee? Mozdulj már! Nem érünk rá napestig. – noszogattam, hátha megindul és így is tett. Átment a vízesés túloldalára és csak állt. Alig láttam a víztől, csak a homályos alakját tudtam kivenni és azt, hogy nem mozdul.

-          Gyere! Szerintem ezt látnod kell! – kiabálta Louis.

Nem kellett kétszer mondani, átléptem a túloldalra és én is követtem Louis reakcióját: eltátottam a számat. Egy kis barlang volt ahol víz csordogált a sziklákról és volt egy nyílás a másik oldalán.

 

Tovább mentem Louis-t magam után húzva, hogy kiderítsem, mi tárulhat még elénk. Kiérve a barlangból egy sziklás rész pillantottam meg, ahonnan még két kis vízesés folydogált. Csodaszép volt. Odamentem az egyik vízesés alá és élveztem, ahogy a hideg víz végig folyik testemen, amikor egy hangos, lányos (?) sikoly megzavart.

 

-          Te mégis mi a jó francot csinálsz? – néztem felhúzott szemöldökkel a megrémült arcú fiúra, aki az egyik bokorra mutogatott. Na ennyit az erős, tapasztalt férfiről.

-          Valami megmozdult abban a bokorban, esküszöm! Mi van, ha vadászik ránk? Élve fel fog falni! Menekülj! – azzal jajveszékelve rohanni kezdett körbe-körbe a fejét fogva. Belőlem csak úgy dőlt a röhögés.

Amikor már a negyedik körét tette és pont elém ért, megfogtam a kezét és magam mellé rántottam a vízesés alá. Louis hátrébb húzott, így a vízesés és a sziklák közé kerültünk. Arca most komoly volt, vonásai kisimultak, csak egy halvány mosolyt engedett meg magának… AZT a halvány mosolyt. A francba vele! Miért van ekkora hatással rám?! Testünk egymásnak simult, kezeit finoman a derekamra helyezte. Olyan vadul vert a szívem, mint a sziklának csapódó, zubogó víz. Ha belegondolunk ez egy nagyon romantikus helyzet lenne, ha nekem nem lenne barátom… De van! Te jó isten, mit csinálok?! Én Evan-t szeretem, nem csalhatom meg. Kell valami jó ürügy, mielőtt megtörténne, aminek nem kellene. Az arca vészesen közeledett felém, nem sok választott el a bajtól, ezért rögtönöztem… khm… na igen. Jelentőségteljesen a karomra néztem, mintha lenne rajta óra, majd gyorsan le is engedtem.

-          Nahát! Már ennyi az idő? Siessünk haza, a fagyis kocsi nemsokára az utcánkba ér, nem késhetem le! – azzal megtörve a pillanat szépségét, magam után húzva a megszeppent Louis-t rohantam ki a barlangba, onnan a tóba, majd pedig a partra.

Felkaptam a ruháimat és vártam, hogy Louis is ezt tegye.  Féltem a reakciójától, mert szerintem tisztában van vele, hogy nincs semmiféle fagyis kocsi és ez nem erről szól. Kicsit viszont meglepődtem, amikor találkozott a tekintetünk. Arcán nem tükröződött a várt csalódottság, csak mosolygott és csóválta a fejét. Felkaptam a fényképezőgépem és most már újra Louis mögött ültem. Fejemen bukósisak, ahogy az övén is.

-          Irány haza! – mutatott a távolba jókedvűen, majd gázt adott.

Amikor hazaértünk már nagyon is este volt. Louis-t behívtam még magunkhoz egy kicsit beszélgetni. Éppen egy furcsa szokásán röhögtem, miszerint ha nagyon szomorú akkor felmegy a youtube-ra és egy kacsacsőrű emlős berregését hallgatja, ami nagyon jó kedvre szokta deríteni. Miután azonban beléptünk az előszobába, egy sikoly hasított bele az éjszakába...