8. Fejezet

Aloha! Már valószínűleg tök felesleges említeni, hogy mi az ami hiányzik az életünkből, valamint az előző bejegyzésekből. Nem vagyunk olyanok, akik a komik számához kötik a folytatást, mert szeretünk adni ^^ és mivel vannak feliratkozók, van rá egy kis remény, hogy esetleg van, akit érdekel a sztori. Éppen ezért meghoztuk a 8. fejezetet. Reméljük, hogy HA esetleg valamilyen véletlen folytán nincs eltörve mind a tíz ujjatok vagy nem szenvedtek hiányt billentyűzetben és tetszett, avagy nem tetszett a rész, akkor biggyesztetek nekünk pár szót. ; ) Jó olvasást! <3

Maya szemszöge:

Mivel Rachel lelépett, Leo-hoz pedig nem volt kedvem, ezért egyedül punnyadtam a kanapén Szívi párnát ölelve. 

Az ilyen estéken megengedtem magamnak, hogy előjöjjön a kislányos, régi Maya. Volt egy Sponge Bob dvd gyűjteményünk Rachel-lel, így azt néztem már legalább egy órája, miközben egy nagy tál vajas pattogatott kukoricával tömtem a fejemet. Patrik éppen előállt valami csodálatos ötlettel, hogy hogyan oldhatnák meg a medúzák problémáját, amikor valaki becsöngetett az ajtón. Kinyomtam a tévét, majd kelletlenül felálltam a kanapéról. A kukoricát is vittem magammal, mivel Joy azóta szemezett vele, mióta kivettem a mikróból. Odaslattyogtam az ajtóhoz de mielőtt még kinyitottam volna, egy újabb adag kukoricát tömtem a számba.

Az első dolog amit megpillantottam egy hatalmas papírzacskó volt. Utána két darab baguette, meg valami zöld izé, amik kilógtak a zacskóból. Aztán előbukkant egy szőke hajkupac és végül egy félénk arc. Normális emberek azt kérdezték volna, hogy „Te mit keresel itt?” vagy „Minek ez a sok kaja?” én azonban flegma képpel tömtem újabb adag kukoricát a fejembe és csámcsogva szólaltam meg.

-          Na mi van? Kifogytatok az ergya jelmezekből? – tudom lehetnék kedvesebb is, de a gondolat, hogy az az öt bohóc összetörte a motoromat, egyszerűen nem hagyott nyugodni.

-          Békével jöttem. – mosolyodott el aranyosan és ismét kissé felemelte a tömött zacskót, mintha amúgy nem látnám azt a zsákméretű szatyrot a kezében.

-          Azt hiszed, hogy pár brokkolival meg francia kenyérszerű izével kiengesztelhetsz? – vontam fel a szemöldökömet.

-          Ez sárgarépa és baguette. – láttam rajta, hogy ha nem mutatok némi enyhülést, megfordul és hazarohan, ezért sóhajtottam egy nagyot és félre álltam az ajtóból, jelezve, hogy bejöhet.

A megkönnyebbülés hulláma úgy terjedt szét az arcán, hogy azt hittem mentem elsírja magát. Amikor elsétált mellettem és nem láthatta az arcomat, megengedtem magamnak egy mosolyt. Komolyan, hogy lehet valaki ilyen zabálnivaló? Az istennek sem kérdezte volna meg, hogy merre menjen, csak elindult a saját feje után. Betömtem egy újabb adag kukoricát miközben utána sétálva figyeltem, hogy mikor ismeri be végre, hogy halvány lila gőze sincs arról, hogy merre menjen. Ez a beismerés körülbelül azután történt meg, hogy benyitott a gardróbba, a WC-be, majdnem leesett a pincelejárón, majd majdnem kiment a garázsba. Végül megállt és egy nagyot sóhajtott.

-          Ha végre befejezted az alsó szint feltérképezését, megmutathatom merre van a konyha? – vigyorogtam rá, mire ő egy grimasszal válaszolt.

Tudom gonosz vagyok, de ez a srác valahogy felkelti bennem a szadista énemet. Csak rá kell nézni. Mikor végre beértünk a konyhába hálásan rakta le a pultra a nehéz zacskót és egy helyben topogva nézett rám. Én nem zavartattam magamat, csak bekaptam még egy adag kukoricát miközben leültem az egyik bárszékre és onnan néztem rá. Van neked is szád. Nyisd ki szépen!

-          Arra gondoltam, hogy megtarthatnánk a Kaja-tusát itt nálatok. – mosolyodott el szerényen. Amikor látta, hogy nem tervezek válaszolni, felhagyott a szégyenlősséggel és kissé bátrabban nézett rám. Láttam, hogy lassan kijön a sodrából. – Persze ha félsz... – mondta és már fel is kapta volna a zacskót, ha nem szólalok meg.

-          Én semmitől! – vágtam rá. – Azt hittem hamburgereket meg hot dogokat eszünk. Nem nyúlkaját kiflivel. – fintorodtam el.

-          Baguette. – jegyezte meg csípősen.

-          Tök mindegy. – vontam meg a vállamat és újabb adag kukoricát nyomtam az arcomba.

-          Gondoltam sokkal murisabb, ha mi csináljuk meg a kaját. – vigyorodott el és már el is kezdte kipakolni a zacskó tartalmát.

Amikor látta, hogy én nem nagyon hajlok a főzőcskére, egyedül kezdte el. Könyörgöm belesajdult a szívem, abba ahogy feltörte a tojást.Akarom mondani ahogy leejtette a padlóra. Hogy lehet valaki ilyen esetlen?  Figyelembe véve, hogy mégis csak én vagyok a házigazda és hogy a konyhám épsége bánhatja, ha ez a srác egyedül próbál meg vacsorát készíteni, úgy döntöttem, hogy beadom a derekamat és segítek neki. Felálltam a bárszékről és leguggoltam mellé a földre, miközben ő a tojást próbálta meg feltakarítani, csak hogy egy magasságba kerüljön az arcunk.

-          Na mond csak Gordon Ramsay, mit akarsz csinálni? – mosolyogtam rá bátorítóan, mert magam sem tudom miért, de megesett rajta a szívem és egy kicsit elszégyelltem magamat a viselkedésem miatt. Egy ezerwattos vigyort villantott rám.

Felállt a földről és miután pár másodpercig kotorászott a zacskóban, kikapott egy apró fehér cetlit az aljáról.

-          Házilag pácolt sertéspecsenye hagymás-sonkás serpenyős burgonyával. – olyan büszkén nézett fel a kis papírdarabról, mintha most olvasott volna fel héberül egy közmondást.

-          Ezt kigoogleztad? – vontam fel a szemöldökömet. – Tudod te egyáltalán, hogy hogyan kell megcsinálni vagy csak kiírtad a nevét?

-          Hát... a receptre nem gondoltam. – ismerte be kelletlenül, én meg felnevettem egyrészt a helyzet képtelenségén másrészt Niall arckifejezése miatt.

-          Tudod mit? Hagyjuk ezt a hülye versenyt máskorra. Most amúgy is a punnyadós estém van és...

-          Azt látom. – Niall olyan széles vigyorral mért végig, mintha nem lenne rajtam ruha. Amikor azonban lenéztem és eszembe jutott, hogy mit is viselek, rögtön azt kívántam bárcsak tényleg meztelen lennék.

 

-          Jó igen, kissé lazára vettem. – ismertem be és most én voltam zavarban kettőnk közül.

-          Inkább cukira. – most már fel is nevetett. Egyből mosoly szaladt az arcomra, ahogy meghallottam a nevetését.

-          Jól van Cukipofi, ha kiélvezted végre a helyzetet, akkor csinálhatnánk magunknak valami szendvicset a bagit... a francia izékből és folytathatnánk, amit én elkezdtem mielőtt megzavartál.

-          Mire gondolsz? – vonta fel a szemöldökét és egy huncut mosolyt villantott.

Amikor feltette ezt a kérdést enyhén szólva mellbe vert a felismerés, hogy mit is csináltam és hogyan is fog reagálni, ha megtudja. Ki fog röhögni és életem végéig cikizni, ha megtudja hogy Sponge Bob maratont tartottam. Valami ütős kell. Valami vagány! Rögtön eszembe jutott a tökéletes válasz és tudtam, hogy ez majd kissé lehervasztja a mosolyát.

-          Horrorfilmet akartam éppen nézni. – jelentettem ki önelégülten és vártam a reakciót, amikor kijelenti, hogy „Jajj most jut eszembe, hogy nem takargattam be Zayn-t” vagy „Kiment a fejemből,  hogy ma én olvasom az esti mesét a srácoknak.”

-          Király! – a mosolya nem csak hogy nem hervadt le, még szélesebb lett. – Imádom a horrorfilmeket. – kacsintott rám, majd jókedvűen kinyitotta a hűtőt és elkezdte kipakolni a szendvicsünkhöz szükséges alapanyagokat.

Most ugye csak viccelsz?! Kérdeztem volna legszívesebben és éreztem a gyomromban kaparászó félelmet, mivel ha valamit nem voltam képes elviselni, azok a horrorfilmek voltak. Azonban nem hagyhattam, hogy gyávának tartson, ezért nem szóltam semmit, csak hagytam a bennem tomboló gyengébb énemet magzat pózban sírni, amíg én mosollyal az arcomon elkészítettem a szendvicsemet. Mivel apám is oda volt a horrorfilmekért, ezért Niall legnagyobb örömére, nekem pedig legnagyobb bánatomra, nekünk megvolt szinte minden horrorfilm. Végtelennek tűnő válogatás után végre megtalálta a „tökéletes”-t, a Viasztesteket. Könyörgöm milyen cím ez? Már csak a címétől is összefosom a bokám. Visította a self-Maya odabent én pedig figyelmen kívül hagyva ültem le a kanapéra. Joy eltűnt, tehát ő sem volt ott nekem. Gyáva dög! Mikor elindult a film, gyorsan felálltam, mire Niall gyorsan megállította és kérdőn nézett rám.

-          Elmegyek és hozok takarót. Addig nézd nyugodtan, mindjárt jövök. – mosolyogtam és már futottam is fel az emeletre.

Amikor legalább öt perc távollét után visszatértem csalódottan vettem észre, hogy Niall-nek esze ágában sem volt nélkülem nézni a filmet, így hát még gyorsan elmentem két párnáért, egy kis nasiért, egy kis üdítőért és amikor már a ventilátorért akartam felmenni a padlásra (ami nincs is), Niall megragadta a kezemet és lerántott a kanapéra.  Összeszorította a kezeimet és ingerülten a mellkasához szorított.

-          Maradj már nyugton könyörgöm! – a változatosság kedvéért még most is mosolygott, csak most alig pár centire az arcomtól. Én megbabonázva nézve kék szemeit bólintottam és kissé elhúzódtam tőle „biztos távolságba”.

Amikor ismét rányomott a „Play” gombra, meghűlt az ereimben a vér. Próbáltam észrevétlenül mindenhova nézni, csak a képernyőre nem. Ekkor történt az, hogy megláttam az én egyetlen Szívi párnámat Niall ölében! Tányérnak használva! Próbáltam türtőztetni magamat, nehogy lebukjak, hogy még egy dédelgetett párnám is van, nem csak prémes zoknim, de amikor már Szívi párna tiszta morzsa volt, éreztem, hogy nem bírom tovább. Mielőtt azonban bármit is szólhattam volna Niall lesöpörte a párnát és mosolyogva nyújtotta oda.

-          Már legalább öt perce ezt bámulod, gondoltam nagyon szeretnéd. – magyarázta döbbent arcomat látva.

-          Köszi, csak már elültem a nyakamat. – csináltam pár fejkörzést, hogy hiteles legyen. Amikor azonban magamhoz öleltem Szívi párnát, láttam Niall mosolyát.

Esküszöm életem legrosszabb tíz perce volt, amit rendesen néztem abból a filmből. Annyira ráhangolódtam a sztorira, hogy amikor Joy váratlanul megjelent és felugrott a kanapéra, én ijedten bújtam oda Niall-hez és olyan erősen szorítottam a mellkasát, hogy szerintem szerencsétlen gyerek még levegőt sem kapott. Amikor ráeszméltem, hogy a hirtelen jött támadás, csak az eszement, öngyilkosjelölt kutyám, akkor megkönnyebbülten felkacagtam.

-          Jaj Joy, te csibész. – elengedtem Niall-t és éreztem, ahogy vörösödni kezd az arcom, miközben a szemei kereszttüzében ülök. – Mi van? – mordultam rá ingerülten a fülig érő szájú fiúra.

-          Visszabújhatsz. – mosolygott és széttárta a karjait.

-          Csak szeretnéd! – magamhoz öleltem Szívi párnát és elszántan fordultam vissza a tévéhez. Mostmár itt van nekem J... és már megint eltűnt. Rühes dög! Idejött, hogy ebbe a kínos helyzetbe hozzon aztán eltűnik? Ezután vagy két napig tuti nem adok neki kaját.

Az elhatározásom és a bátorságom körülbelül még két percig tartott ki. Már remegett a kezem és már olyan erősen szorítottam össze a szemeimet, hogy szinte fájtak. A következő pillanatban éreztem Niall kezeit a derekamon. Hagytam hogy közelebb húzzon magához én meg hálásan, megfeledkezve magamról bújtam oda hozzá és temettem az arcomat a pólójába.

-          Nézzünk valami mást? – suttogta Niall és végigsimított a remegő hátamon. Annyira jól esett a közelsége, hogy semmi pénzért nem engedtem volna el. Ezért megráztam a fejemet. – Ha mást nézünk akkor is hozzám bújhatsz, csak nem lennél így kikészülve.

Nem válaszoltam semmit, de hallottam, hogy Niall megállítja a filmet. Vagyis a félbe szakadt sikoly nem jelent semmit, mert az is lehet, hogy csak szimplán levágták a csaj fejét vagy valami. Még pár percig így ültünk a csendben, miközben Niall végig simogatta a hátamat, hogy lenyugodjak egy kicsit.

-          Horrorfilmet terveztél nézni mi? – suttogta bele a hajamba a szavakat.

-          Sponge Bob-ot. – vallottam be kelletlenül és éreztem, ahogy a kezem alatt megfeszül a hasa a visszatartott nevetéstől. Ingerülten kaptam fel a fejemet megfeledkezve arról, hogy milyen közel is van most hozzám. – Ha tudni akarod Rachel akarta nézni! – hazudtam ingerülten, de amikor belenéztem azokba a csillogó kék szemeibe elhallgattam.

Ő közeledni kezdett felém én pedig meg lepve még magamat is, nem próbáltam meg elhúzódni. Mielőtt azonban az ajkaink összeérhettek volna, kicsapódott a bejárati ajtó és két röhögő alak rontott be az előszobába. Mivel még mindig bennem volt a horrorfilm okozta sokk így felsikoltottam, majd Rachel is. Végül legnagyobb döbbenetemre Niall és Louis is. Rachel felkapcsolta a villanyt és Louis-szal együtt elkerekedett szemekkel figyelte a jelenetet, ami köztem és Niall között bontakozott ki. Észbe kaptam és hirtelen el is húzódtam tőle, amit egy csalódott pillantással nyugtázott.

-          Niall? – kérdezte hunyorogva a húgom, mint aki nem akar hinni a szemének.

-          Louis?! – kérdeztem én is, érezve a növekvő indulatot, mert rögtön eszembe jutott a motor.

-          Niall? – kérdezte Louis is döbbenten, figyelmen kívül hagyva engem.

-          Cheese burger and Jelly babies! – kiáltotta igencsak magas hangon mellettem Niall, mire mindannyian értetlenre váltottunk a döbbentről.

-          Mi? – néztem rá homlokomat ráncolva.

-          Bocsi, csak bepánikoltam. – mosolygott szégyenlősen én meg mint mindig, most is elmosolyodtam vele együtt.

-          Szabad megtudnom, hogy mit kerestek ti... így... együtt? – lépett közelebb összefont karokkal és felhúzott szemöldökkel Rachel, mint valami fontoskodó anyuka.

-          Ezt én is kérdezhetném. – néztem jelentőségteljesen a Rachel mellett álló Louis-ra.

-          Hát mivel összetörtem a motort... – itt kapott egy gyilkos pillantást tőlem a felszólaló Zacskófej Tomlinson. – vettem egy másikat, és elvittem Rachel-t kirándulni vele, ha már egyszer ő lett a második. – volt valami abban a Rachel-nek címzett mosolyban, ami nekem nagyon nem tetszett. Azonban amikor elértek hozzám a szavak jelentései, felpattantam a kanapéról.

-          Vettél egy motort?! – kérdeztem, de már sprinteltem is el mellette, mielőtt még válaszolhatott volna. Mondanom sem kell, hogy tőle is kaptam egy-két értetlen pillantást, amikor meglátta hogy mit viselek.

Mire a többiek kiértek a házból én már háromszor körbefutottam a motort és már ölelgetve térdeltem mellette a földön (Tudom, hogy beteges viselkedés, de megveszek a motorokért). Már szálltam volna fel arra a gyönyörűségre, bele sem gondolva, hogy egy bugyin kívül nincs rajtam semmi a póló alatt és hogy szarrá fagynék a menetszéltől, amikor hirtelen megcsörrent Niall mobilja. Pár percig csak hallgatott, miközben egyre nagyobbra nyílt a szeme. Mindannyian vártuk a magyarázatot, mikor kinyomta.

-          A fiúk eláztak. – mondta Niall még mindig döbbenten.

-          Mi?! Ezek leitták magukat? Várjunk! Még Liam is?! – Louis két tenyerébe fogta az arcát ijedtében, hogy mindig józan és határozott barátjuk részegen fetreng valahol a hányásában.  

-          Nem. Szó szerint eláztak... a házzal együtt...