16. Fejezet

Aloha!! ^-^ Gyönyörű szép időnk van itt Hawaii-n! : ))
Na jó hazudtunk... nem vagyunk Hawaii-n, de még csak az idő sem szép, hiszen szürke gomolyfelhők takarják a napot, akárcsak a jókedvünket.
Lefordítva : Szomorúan vettük észre, hogy ha nem a folytatás múlik rajta, akkor igencsak szűkmarkúan bántok a visszajelzésekkel. : /  Naivan bízva a változásban, azért meghoztuk a következő részt.
Reméljük, hogy van aki elolvassa ezt a kis fejezet előtti fejmosást és megszán minket egy-két komival ; ) Viszont addig is jó olvasást és természetesen jó szórakozást mindenkinek! ; )

Maya szemszöge:

Először nem is tudom pontosan, hogy mi volt az, amire felkeltem. Az, hogy valaki lába a fejemen pihent, hogy Joy irdatlanul hangosan horkolt (hát igen, őt is megviselte az este) vagy hogy két kar ölelt körbe. Akármilyen hihetetlen inkább az utóbbi. A többihez már hozzászoktam az évek alatt, de az, hogy valaki mellkasa szabályosan emelkedik a fejem alatt, illetve valaki szívének dobbanása lüktet a fülembe, na az már szokatlannak számított nálam. Így hát óvatosan kinyitottam a szememet és olyat láttam, amit nem akartam. Pontosabban több olyan dolgot. Haladjunk tehát szép sorjában és nézzük sorrendbe a pulzusom rohamos emelkedésének kiváltó okait.

Először is Niall édes, alvó arcán akadt meg a szemem. Két kezével átkarolva, a kanapé szélére támasztott fejjel aludt ALATTAM!! Nagy lélekjelenlétről tettem tanúbizonyságot, amikor nem téptem ki magamat hirtelen a kezei közül és kezdtem el vele kiabálni. Ehelyett visszafojtott lélegzettel, miután végre sikerült elszakítanom a tekintetemet az arcáról, óvatosan kezdtem el lefejteni magamról Cukipofi kezeit. Csodával határos módon ezt sikeresen kiviteleztem.

A következő pillanatban megláttam a bűnöst, aki a fejemet használta lábtartónak. LOUISSSS! Az a bolond! De valami nem stimmel. Aztán hirtelen ráeszméltem mi volt olyan furcsa Zacskófejen. A „Mi a bibi?” játék megfejtése pedig nem más volt, mint a húgom!, aki édesen átkarolva az elterült Louis-on pihent. Furcsa, de az első gondolatom, nem az volt, hogy „Te jó ég a húgom megcsalja a pasiját!”, hanem hogy „Miért nem láttam még Evan-nel soha ilyen nyugodtnak?”. Majdnem pont olyan pózban szunyókáltak, mint én Niall-en. Vajon mi is ilyen édesen néztünk ki? NEM! Maya, térj észhez! Korholtam magamat, majd elszakítottam a tekintetemet a zavaróan aranyos párocskáról.

A következő „Hogyan kergessük az őrületbe már kora reggel Maya Davies-t?” műsor győztese meglepő módon nem a takaróját ölelgető, aranyosan szuszogó, állandóan bajkeverő Harry, vagy a fotelben magzatpózba kuporodott meglepően édesen alvó Zayn volt, hanem LIAM! Úristen az a csalódás, amit akkor éreztem. Hát hogy lehet, hogy még ő is átáll a sötét oldalra? Liam drága, a földön ült, a Zayn által birtokolt fotel oldalának dőlve, kezében SZÍVI PÁRNÁVAL!!!! Na ez már egy olyan mértékű sértés volt, hogy legszívesebben megfojtottam volna az én egyetlen Szívi párnámmal azt a kegyetlen párnabitorlót. Négy kérdés tolongott a fejemben egyszerre, őrjítő sebességgel. Miért vette el? Hogyan találta meg? Vajon ha megölöm és elásom, mennyi idő kell a fiúknak, hogy feltűnjön Liam hiánya és gyanakodni kezdjenek?Maradt még a Reese’s Puffs gabonapehelyből?

Elvetettem az emberölést és lecsitítottam magamat annyira pár levegőbe bokszolással és Bruce Lee-s rúgással, hogy mikor odaléptem Liam-hez, csak egyszerűen kitéptem a kezéből a párnámat. Payne fiú csak mordult egyet, majd eldőlve aludt tovább. Szerencséd, hogy ilyen kegyes vagyok. Állapítottam meg felemelt orral és magamhoz ölelve Szívi párnát elkövettem azt a hibát, hogy szemügyre vettem a nappalit.

Piás üvegek, kajás zacskók, piafoltok, egy földre hajított rövidnadrág ( Harry -.-” )rózsaszín felfújt nyúl ( Mi a francért is volt az olyan fontos hogy elővegyük? O.o ), fogkefe (O.o) meg valami a Liam-nek és Harry-nek kotyvasztott vackok, amik megállapíthatatlan színekben tündököltek. Remélem azért nem szenvedtek maradandó károsodást szegény fiúk.

-          Asszem ma mindannyian takarítunk. – morogtam fojtott hangon, majd egy beletörődő arccal indultam el a konyhába, hogy legalább egy valami legyen jó ebben a reggelben. Niall-en kívül. NEM! Francba veled Cukipofi!

Mikor megláttam, hogy szerencsére a haspók még nem találta meg a dugi gabonapelyhemet, széles vigyorral az arcomon vettem elő egy kisebb fazék társaságában, majd álltam neki a kiadós reggelinek. 

Felváltva dúdoltam a számokat, amik eszembe jutottak. Már a negyedik számnál jártam, amikor rájöttem, hogy mindegyik One Direction szerzemény egytől egyig.

-          Remek! – kaptam be indulatosan egy nagy adag gabonapelyhet. – Látod Szívi párna? – néztem kérdőn a pulton heverő párnámra. – Először csak összefutsz velük. Aztán a házadat akarják, végül bemásznak a fejedbe. Jól jegyezd meg, hogy... – rászegeztem  a kanalamat, mintha csak nyomatékosítani akarnám a szavaimat. – soha ne engedj be öt, nem teljesen épelméjű világsztárt a házadba. Soha, Szívni párna!

Ekkor megrezzent a mobilom a zsebemben. Ki a fene keres reggel hétkor? Az a bizonyos fene, az apám volt.

Szia kicsim, tudom, hogy futni vagytok Rachel-lel. Hoznátok haza egy Puccos Polipot a Joe’s-ból? Otthon várlak titeket. Szeretlek.

Még kétszer el kellett olvasnom apám sorait, hogy felfogjam mit is akar. Minek hozzunk Puccos Polipot, ha nincs is itthon? Csak ő szere... Mi?! Otthon?! Vagyis...

A telefont a pultra ejtettem és mint valami eszement kezdtem el hol jobbra, hol balra kapni a fejemet, hol a lábam indult el, hol pedig a kezemmel túrtam a hajamba.

-          Szívi párna. – felkaptam a pultról és rámeredtem. – Végünk van!! – kiáltottam és izomból elkezdtem sprintelni. Mivel a hónom alatt volt Szívi párna így olyan Baywatchos bukszának éreztem magamat.

Először a bejárat felé kezdtem rohanni, hogy mentsem az irhám. Azon agyaltam, hogy bujdoshatnék és árulhatnám a testemet, mint sztriptíztáncosnő, hiszen nincs olyan rossz mozgásom, de végül hirtelen a nappali felé koordináltam a mozgásomat, hiszen rájöttem, hogy hat koszorút nem tudnék finanszírozni a fizetésemből, ráadásul nem tudnám a napi kaja szükségletemet biztosítani. A gyors döntéshozatalomnak és még gyorsabb irányváltoztatásomnak hála, akkorát vágódtam, hogy felrúgtam egy termékenységszobrot. Mielőtt bármit is javíthattam volna a helyzeten vagy egyáltalán egy kiadósat káromkodhattam volna, kinyílt az ajtó.

-          Hogy a jó büdös pi... – ekkor lépett be az apám én meg a jó öreg rögtönzéshez folyamodtam. Szerencsére Rachel-lel ellentétben nekem még volt is hozzá egy kis tehetségem. – zsamámat le kellene cserélnem.

Jelentettem ki csábosan hasalva a kövön, Szívi párnának mondva a szavakat, mintha észre sem vettem volna az ajtón betóduló negyven csomaggal érkező, napbarnított képű apámat.

-          Nüx? – felvont szemöldökkel mért végig. Istenem el is felejtettem, hogy milyen idegesítő, ha így hív!

A Nüx a második nevem, az pedig egy vicces történet, hogy miért. Röviden: az anyánk annyira be volt fájdalom csillapítózva és nyugtatózva a szülés után, hogy megengedte az apánknak, hogy ő adhassa a középső nevünket. Így hát én Maya Nüx Davies, a húgom pedig Rachel Nox Davies lett. Mind a két név valami mitológia személyhez kapcsolódik, vagy mi a fene. A lényeg, hogy nem csak hogy hülyén hangzik, de még különbség is alig van a kettő között. Fantáziátlan és borzasztó, de nem mertük neki említeni. Miután pedig az anyánk lelépett két éve, végképp nem mertük neki szóvá tenni az elbaltázott névadást. Tehát, hogy még kevesebb dolog emlékeztesse anyára, Nox-nak és Nüx-nek szólít minket, figyelmen kívül hagyva a RENDES nevünket.

-          Ó, szia apu, észre se vettelek! – pattantam fel a földről, figyelmen kívül hagyva a sajgó valagamat. – Hogy utaztál? Milyen volt Argentína?

-          Nem volt rossz, csak elkeverték a csomagomat New Yorkban, de amúgy zökkenő mentes repülés volt. Meleg és... – nyomott egy puszit a fejem búbjára -  párás. Képzeld Ben-t, megmarta egy kígyó. Felvettem telefonnal ahogy felsikít, mint egy kislány. Majd megtutatom nektek. Tényleg Nox hol van? – ezt mind egy levegővétellel hadarta el, közben még puszit is nyomott a fejemre és már le is pakolta a csomagjait. Mindig elképedek azon, hogy milyen energikus. Mielőtt még válaszolhattam volna, észre vette a focilabdának használt, földön heverő szobrot. – Miért van elborulva a termékenységi szobrom? – vonta össze a szemöldökét, miközben óvatosan, irtó lassan visszaállította a helyére. – És egyébként miért feküdtél a földön?

-          Szívi párnával beszélgettem. – jelentettem ki olyan hangsúllyal, mintha magától értetődő lenne.

-          De miért a földön? – Mi ez a sok kérdés?! Próbára teszi a kamusségemet (kamu-képességemet).

-          Mert Szívi párnának tériszonya van. Nem szeret a magasban lenni. Látod? Ezért is hagytam ott a földön. – mutattam a földön tengődő párnámra. Ne haragudj!

-          Értem. – motyogta az apám, olyan „Ez hülyének néz és itt valami nem stimmel” hangsúllyal. – És akkor hol is van Nox?

-          Ő? Mármint Nox a... fűszeres? Vagy Nox a... tévészerelő? – Jó na... nekem is véges a mese-táram.

-          Nem. Nox a húgod. Mi folyik itt Nüx?  - láttam rajta, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.

-          Tudod... nem fogok hazudni. – csóváltam a fejemet. Vettem egy mély levegőt és elhadartam. – Nox felrúgta a termékenységi szobrot és megijedt, hogy mit szólsz ha hazaérsz, ezért elment sztriptíztáncosnőnek Kanadába és soha többé nem jön haza. Menj! – toltam az ajtó felé. – Még utolérheted a reptéren! Hozd őt haza drága atyám! Hozd haza az én drága, vandálhajlamú testvéremet!

Ahelyett, hogy elindult volna a reptérre, megfordult és karba tett kézzel, felvont szemöldökkel várta a magyarázatomat. Ez volt a legrosszabb. Amikor nem csinált semmit, csak állt és várt. Pár másodpercig szenvedő fejet vágtam. Utána jött a „nézzük a falat, a plafont majd ismét a falat” próbálkozás, végül sóhajtottam egy nagyot.

-          Jól van, feladom! Én megpróbáltam. Ez egy hosszú sztori lesz és készülj fel rá, hogy a szobádban betört üveg még mindig a leglazább részek közé tartozik.

Rachel szemszöge:

Pillangók, pillangók! A domb, ahol állok gyönyörű! Kis mókusok szerte szét, csoki virágok mindenhol. Pördülök egyet, pöttyös szoknyám suhog körülöttem. Szalmakalapom árnyékolja arcomat. A nap ragyog fenn az égen. Valaki elkapja a kezem, és együtt rohanunk le a kis zöld dombról. Csoki nyulakon áttaposva futunk a messzeségbe. Messze, mindentől, mindenkitől és minden rossztól. Csak mi létezünk. Csak mi ketten. A fákról potyog a csoki levél és immár a fű is csokivá válik.. A fiú szembe fordít magával, lehajol, és amikor arca újra felém néz, már egy csoki nyuszit tart a kezében. Én elveszem tőle és jóízűen megnyalom, majd leharapom annak füleit. Érzem, hogy a kellemes, édes íz szétárad a számban. De én nem ezt szeretném. Én őt szeretném. A csokit hátam mögé hajítom és helyette a fiú arcára teszem kezeimet. Közelebb húzom, már csak milliméterek választanak el egymástól. Végül imáim meghallgatásra találnak, és ajkaink összeérnek. A szélben lobog a hajam míg ő erős karjaival tart…

PFUJ! Ilyen nyálas álmot te jó ég! Csoki nyulak, suhogó haj, zöld mező és PÖTTYÖS SZOKNYA SZALMA KALAPPAL???? Azért mindennek van határa! Biztos beszívtam este vagy valami, mert ilyen füves álma normális embernek nincsen! Nem lehet rá más magyarázat. Jó, beismerem a csók még jó is volt… De kivel is? Fel kellett elevenítenem a képet, hogy rájöjjek. Louis?! Visszavonom! Nem volt jó! Vagyis de… Nem! Rachel, te Evan-t szereted, Evan-t szereted. Ismételgettem magamba. Egyáltalán miért álmodok én Vigyoriról? Ezek a gondolatok keringtek a fejemben, a reggeli félálomban. Várjunk csak… Itt valami nem stimmel. Miért keltem fel? Valami puhát éreztem a számban. (O.o) Te jó isten! Félve ugyan, de végül kinyitottam a szememet. Hiba volt.  A puha ”dolog”, ami az ajkaim közt pihen, Louis… fülcimpája?? A srác ijedt tekintettel meredt rám, én pedig rá. Szó szerint farkasszemet néztünk egymással vagy fél percen keresztül, mialatt végiggondoltam a szituációt. Én és Louis. Louis és én. Ő fekszik, én pedig rajta, füle a számban és egymásra meredünk egyszerre ijedt és értetlen tekintettel. Hirtelen egy halk csörömpölést hallottam meg. Itt valaki kávét iszik…

-          Ti mióta vagytok ilyen puszipajtások egymással? – apám hangja zavarta meg az ”idilli pillanatot”, minek következtében olyan gyorsan akartam leszállni Louis-ról, hogy a nagy kapálózások közepette a kanapé igencsak keskenynek bizonyult és a földön landoltam. Már megint. A történelem ismétli önmagát.

Gyorsan fölpattantam, egyik kezemet csípőre tettem, másikkal végigsimítottam a hajamon és közben villantottam egy elég kínos mosolyt. Apám csak ült a kanapén a még mindig csodálkozó Louis mellett, (aki meg sem mert nyikkanni) és a kávéját kevergette. A többiek pedig még aludtak, kivéve Maya-t, aki rendesen felszívódott. Pont ilyenkor! Elég abszurdul nézett ki ez a látvány a piás üvegek a színes löttyök és egyéb buli kellékek között. Egy normális apa ilyenkor már ordítozna a gyerekével, nem pedig a katasztrófa sújtotta terület közepén iszogatna. Egy normális apa nem nevezné el a lányait Nüx-nek és Nox-nak. Egy normális apána… Feladom. Az apám nem normális.

-          Ó, szia apa! Máris hazajöttél? Milyen volt az ásatás? Hoztál nekem ősi csontokat? – próbáltam elfeledtetni a nemrégiben feltett kérdését, hátha nem feszegeti tovább. Furcsán méregetett, szemeit még egy kínainál is jobban összehúzta, majd kortyolt egyet a forró italból.

-          Egy, igen, máris hazajöttem. Kettő, remek volt, majd mesélek. Három, mi a fenének kell neked ősi csont? - Az a fránya impró! Már majdnem megszólaltam, de belém fojtatta. – Négy, mi a helyzet Evan-nel? – Feladom! Reménytelen eset vagyok. A szerencse távol áll tőlem, semmi kétség.

-          Hát… tudod… gondoltam elkészítelek csontokból, mert olyan sokszor elutazol, és így legalább nem érezzük magunkat annyira egyedül… khm… Beszélhetnénk másról? – néztem rá megint azzal a kínos mosollyal a fejemen.

-          Természetesen. – letette a csészéjét és karba fonta a kezét. – Mi a helyzet Evan-nel? – Ez most komoly? Gyorsan Louis-ra sandítottam, aki észrevéve a pillantásomat, lassan a fejére húzott egy pokrócot. Jellemző.

-          Él és virul, minden klassz. – ezzel le is zártam volna a témát, de apám felszaladt szemöldöke nem adott rá túl sok esélyt.

-          Minden klassz? Nekem nem úgy tűnik. – biccentett Takarófejre. Akkor most megint bevetem a módszerem.

-          Nem tudom miről beszélsz. – Apu sóhajtott egyet, ezzel jelezvén, hogy a vallatás véget ért. Hiába, mindig beválik.

Apám már majdnem ott is hagyott, amikor a többiek is felkeltek. Egyszerre. Ennek az oka természetesen Louis volt, akinek most esett le, hogy az apám ül mellette teljes életnagyságban.

-          Te jó ég srácok, el kell tűnnünk, mielőtt még felismer! – ordította torkaszakadtából Vigyori, mire a társaság vad kapálózásokba kezdett és rohangáltak össze-vissza. Louis megismételte a gyakorlatomat és legurult a kanapéról, Zayn hátraesett a fotellal együtt, Harry egy „Mi a szar?” kíséretében futásnak eredt, egyenest a falnak. Azután jött Niall, aki rögtön a konyha felé iramodott, ahol nekiment Maya-nak, így mindketten a földön landoltak. Egymáson. Ami pedig Liam-et illeti… Hát Liam csak ült a fotelben faarccal.

-          Jó reggelt, uram! – intett egyet az imént említett teljesen nyugodtan, apa pedig visszaintett neki.

-          D-de! De Liam! – hápogott Louis a padlóról.

-          Idefigyelj husifül, - fordultam felé. – szerinted az alatt az idő alatt, amióta itt beszélgetünk, nem tudta végignézni, hogy kik alszanak úgy, mint öt teregetésre váró rongyos zokni? Mert szerintem igen. Azon kívül, ki tudja mióta van már itthon. – világítottam a lényegre. Szinte hallottam, ahogy a rozsdás kerekek megcsikordulnak a fejében, és mozgásra kényszerülnek, majd meghallottam az azt követő koppanást.

-          Jaaaa. Igaz. – vágott gondolkodó fejet, majd feltápászkodott. – Hát akkor… Louis Tomlinson, ha megengedi. – nyújtott kezet apának, aki elfogadta. A többiek is így tettek egy-két „Áu” kíséretében.

-          Michael Davies. – újra felém fordult. – Nox drágám, semmi kifogásom a barátaid ellen, de mit keresnek itt… így… ilyenkor? És ez rád is vonatkozik Nüx.

-          Apa, az úgy volt ho… - Louis természetesen (Ki más?) félbeszakította a mondandómat.

-          Nox? – kuncogott, kezét a szájára rakva. Francba!

-          És Nüx! – kontrázott rá Niall és ő is a röhögőgörcs szélén állt ( ahogy a banda többi tagja is ), amiért kapott egy halálos pillantást Maya-tól.

-          Szóval! – emeltem fel a hangomat, a megjegyzéseket elengedve a fülem mellett. -  Ott tartottam, hogy azért vannak itt, mert eláztatták a házukat és most egy kis ideig nálunk vannak, míg helyre nem hozzák a kárt.

-          Na beszéljél csak egyes számban! Itt nincs semmi „ők” – kaparászott felháborodottan a levegőbe Zayn. – Nincs semmi „ti” és nincs semmiféle „mi”! Itt csakis „ő” vagy „te” lehet. Vagy ami a legegyszerűbb, Harry. – csapta össze a tenyerét elégedetten.

-          Ha befejezted a személyes névmások felsorolását, akkor elmondanám, hogy FELFOGTAM! Elsőre is. – mordultam rá egy kicsit Zayn-re. Nem szeretem, ha úgy kezelnek, mint egy ötévest. Nagylány vagyok már, nem kell mindent hatszor elmondani.

-          Oké, oké! – tette a kezeit védekezőn a mellkasa elé.

-          Értem. – méregette a helyzetet apu. Néha meg is feledkezem, hogy itt van mellettem. – Hát engem nem zavarnak, szóval, ahogy gondoljátok. – rántott vállat. Kicsit meglepett, azt hittem nehezebben kell majd őt rábeszélni. Végül is ő apu, a lazaság megtestesítője, mindig is ilyen volt.

-          Köszönjük. Nem jelentünk sok bajt, bízhat bennünk. – ígérte Liam.

-          Apa – tettem a kezem a vállára – inkább ne. A saját érdekedben. Csak magadra számíthatsz… Na meg néha ránk, de inkább magadra! Ezt sose feledd! – végig komoly arccal beszéltem a hatás kedvéért. Kezét ő is a vállamra tette és kissé aggodalmas tekintetét rám szegezte.

-          Te meg túl sok filmet nézel. – nézett rám együtt érzően.

-          Az én apukám! – veregettem hátba szemrehányóan. – Mindig kedves és őszinte.

-          Ez volnék én. – tárta szét a karjait mosolyogva.

-          Egy valamit nem értek. – töprengett Louis és rám nézett. – Mi a fra.. – itt félve pillantott apámra és gyorsan javított. - fészkes fenéért harapdáltad te a fülemet és miért ébredtem úgy, hogy a szádból lóg ki? – upsz. Már el is felejtettem. Kösz szépen Vigyori! Minden tekintet… helyesbítek, minden értetlen és fintorgó tekintet rám vándorolt és éreztem, ahogy arcom lassan lángba borul.

-          Hát… őőő… én csak… Jó! Nem fogok hazudni! – és most komolyan is mondtam. – azt álmodtam, hogy leharapom egy csokinyúl fülét. – szemeimet lesütöttem, de sajnos így sem hagyhattam figyelmen kívül a halk kuncogásokat, amik a srácok, apám, és Maya szájából egyaránt hallattszódott. – Lapozhatnánk? – köszörültem meg a torkom, mire apa is így tett.

-          Na és srácok, hogy bírjátok? Bevezették már rajtatok a szabályrendszert? – hajolt oda Harry-hez. Hallottam ám!

-          Ó, igen! Már azt sem tudom, hányadiknál járunk. – csóválta a fejét a göndörke.

-          Ezt a tulajdonságukat nem tőlem örökölték. Rajtam is mindig megpróbálják alkalmazni, de hát mégis csak én volnék az apjuk, vagy mi fene. - vette át a fejcsóválást Harry-től, aztán egy pillanatra körbenézett. – Bár, ahogy látom a tegnap este kivételt képezett. – plusz egy köhintés.

-          Ne aggódjon, összepakolunk és feltakarítunk! – már megint a kis szorgos Liam. Jellemző.

-          Pontosan! Majd TI összepakoltok és feltakarítotok, – hangoztattam ki Zayn kedvéért a személyes névmást – mert nekünk már indulnunk is kell az edzésre! – azzal kifelé vettem az irányt, testvéremet magammal húzva.

-          Tényleg, Nüx drágám, említettél valami betört abla…

-          Majd jövünk! Puszi! – magunk után becsapva az ajtót, elhagytuk a házat.

És ekkor még nem tudtam, hogy mekkora hibát követtem el azzal, hogy a srácokat egyedül hagytam az apámmal.