17. Fejezet

Aloha drága olvasóink! ^-^ Köszönjük a sok pozitív visszajelzést, amit tőletek kapunk, csakis ezért tudjuk mindig olyan jókedvűen megírni az újabb és újabb részeket : ) Reméljük a mostani rész is elnyeri a tetszéseteket ; ) Ha így van akkor jó szokásotokhoz híven, ne felejtsétek el jelezni ; ) Jó szórakozást! <3   

Maya szemszöge:

-          Maya! – Rachel hangja rántott vissza a gondolataimból. – Figyelsz te rám egyáltalán?

Őszintén szólva nem, nem figyeltem, mivel éppen Niall körül kavarogtak a gondolataim, de ezt nem mondhattam meg Rachel-nek mert utálta, ha valaki nem figyelt rá, amikor beszélt, ráadásul arra sem vagyok büszke, hogy Niall-en agyaltam.

-          Persze. – vigyorogtam rá „alig” feltűnően.

-          És mit mondtam? – nézett rám szúrós szemekkel.

Megpróbáltam felidézni a fejemben a nagy semmit. Már edzés alatt sem tudtam koncentrálni, nem hogy most, amikor csak sétálunk hazafelé a parton. Gyerünk Maya! Erőltesd meg magadat!  Abban biztos vagyok, hogy volt benne valami szökés, meg csere, meg forduló vagy fordulás, meg még valami... apu talán? Tökéletes! Meg van!

-          Arról beszéltél, hogy szöktessük meg aput cserébe a felfordulásért? – Basszus fejben ez sokkal jobban hangzott. Rachel egy „Te teljesen hülye vagy?” pillantással meredt rám, majd egy lefáradt arcra váltott.

-          Egy, ennek nincs is semmi értelme. Kettő, azt mondtam, miközben nem voltál hajlandó rám figyelni, hogy mivel kiszöktél Zayn-nel és én nem köptelek be, ezért cserébe azt szeretném hogy amikor Evan-nel az évfordulónk lesz, segíts valamit kitalálni, hogy mit adjak be apunak.

-          Nem vagyok egy zseni, de mi lenne ha ezt mondanád: „Nos apu Evan-nel egy évesek lettünk és szeretnénk megünnepelni. Köszönöm, hogy elengedsz. Puszi. Én is szeretlek” Pont.

-          De nem érted. Én ESTE szeretném megünnepelni. – mivel annyira kihangsúlyozta azt a szót, rögtön tudtam, hogy mire gondol.

-          Óóóó! – kiáltottam fel, de egy kicsit sem örömömben.

-          Mi ez a kép? Azt hittem hogy már te is várod, hogy megtegyem. – felvont szemöldökkel nézett rám. Szép volt Maya! Most mit fogsz neki mondani? Azt hogy ne Rachel ne tedd, mert szerintem Louis-t teljesen a padlóra küldenéd vagy Ne Rachel ne tedd, mert szerintem Zacskófej mellett a helyed? Baromság! Pont, mint a Niall-es fantáziálgatásaim. El fognak menni. Előbb vagy utóbb biztosan. Legalább Rachel ne zokogjon Louis után. Neki ott van Evan. Ott kell hogy legyen neki, amikor a Csipet csapat úgy dönt, hogy dobbant. – Maya, remélem tudsz róla, hogy mikor a fejedben beszélgetsz, akkor furcsán ráncolod a szemöldöködet és enyhén csücsörítesz. – ismét Rachel szánalmas pillantásával találtam szemben magamat. Rögtönzésre fel!

-          Csak azon agyaltam, hogy mit mondok majd apunak. – mosolyodtam el és most szerencsére elhitte amit mondtam. Ez ezerévente, ha egyszer fordul elő, mivel Rachel mindig átlát rajtam.

Az út hátralevő részén azon agyaltunk, hogy milyen fantasztikus sztorival terelem el apu figyelmét a hiányzó ikertestvéremről, de végül megérkeztünk a házhoz.

-          Felkészültél? – nézett rám Rachel, kezét a kilincsen tartva. Egyértelműen bólintottam, így én léptem be elsőnek a házba.

Hihetetlen, de minden a legnagyobb rendben volt. Sehol egy leégett bútor, sehol a rendőrség vagy a vörös kommandó, semmi zaj, semmi kiabálás, csak nevetés a nappaliból. Baj szagot érzek! Láttam Rachel-ön, hogy ő is erre gondol, de azért mind a ketten, magabiztosan léptünk be a nappaliba.

Louis és Harry apu mellett ült a kanapén és ott RÖHÖGÖTT. Liam egy kis kori fotót tartott és úgy RÖHÖGÖTT, Niall épp popcorn-nal tömte a fejét és közben RÖHÖGÖTT (csak meg ne fulladjon az a szerencsétlen!) , Zayn pedig kócosan, nyúzottan ( höhh tényleg! Még ma sem fésülködhet muhaha! ) RÖHÖGÖTT úgy szintén csak ő Liam-mel szemben a másik fotelben. Liam-en kívül, mindannyian egyszerre néztek föl. Csak akkor láttam meg, hogy apu mit tart a kezében. Fejemben egyből felhangzott a horrorfilmekből jól ismert éles, idegtépő zene. EGY FOTÓALBUM és... Neeeeee!! a rémálom valóra vált. A Rachel-lel közös One Direction NAPLÓNK... Louis KEZÉBEN!! Ami ezután következett olyan gyorsan történt, hogy nem is tudom pontosan a sorrendet, ezért elmondom, ahogy én érzékeltem.

Rachel, egy állatias-páviános sikollyal vegyített „Neeeeee!” felkiáltással ugrott Liam-re és tépte ki a kezéből a képet ( a kis négy éves Rachel, meztelenül, kezére húzva egy-egy zoknival, hiányzó első fogakkal vigyorgott a képen, én pedig mellette álltam, csak rajtam zoknik helyett egy kalap és egy-egy kiskacsás karúszó volt. Őszintén szólva lehet hogy fordítva volt. Ki tudja? Olyanok voltunk, mint két tojás! ). Liam felsikoltott, mert háttal ült nekünk és eddig észre se vett minket. Én sem teketóriáztam. Szemeimmel bemértem a One direction naplót és sprintelni kezdtem. Először úgy akartam, hogy Louis-t, akinél éppen a napló volt gigán rúgom, Harry-t pedig (csak úgy) orrba verem egy Mission Impossible-ös rúgás-ütés sorozattal.

Végül maradtam egy Harry Potteres fogásnál,

viszont pálca híján, nekem lábbal kellett kirúgnom Louis kezéből a könyvet, ami egy mesésen szép repülés után (mialatt darabokra szakadt) leverte egy perui indiántörzsnek az álomfogó szerű izéjét a falról.  A végeredmény tehát egy National Geographic-os  pávián viadal mini demonstrációja és egy Mission impossible - Harry Potter - rögbi rúgás keverék. Mondhatni mesterien megoldottuk a helyzetet.

A srácok azonban nem így gondolták. Zayn a fotelben ülve elkezdett mű-sírni a kezdeti sokk után, de hogy a Rachel-Maya kombó vagy a tény miatt, hogy majdnem fejbe rúgtam a naplóval, azt nem tudni. Ha tippelhetnék valószínűleg egyszerűen csak azért, mert körül van véve egy csapat idiótával.

Harry, apám mellett egy tipikus „Jól láttam, amit láttam??” fejjel fogadta a történteket.

Louis ordított, mivel végül is az ő kezéből rúgtam ki izomból a naplót.

Liam már nem sikoltozott csak olyan képet vágott tátott szájjal, mint aki nem tudja, hogy meghalt-e vagy pechére él-e még.

Niall viselte a legjobban. Ő csak egy pillanatra szakította meg a röhögést a döbbenet miatt, de ezután a kis attrakció után, most kétszer akkora erővel kezdett rá.

Apánk meg hát, az apánk, tehát ő egy „Ó Istenem, miért?” kifejezéssel az arcán dőlt hátra. Kellett jó pár perc amíg lecsitultak a kedélyek. Kihasználva, hogy most valószínűleg az apánkon és Niall-en kívül mindegyikük retteg tőlünk karba font kezekkel álltam, hogy sugalljam „Na ki a főnök?”. Azt hittem ennyivel letudtuk ezt a roppant kínos és zavarba ejtő témát, de miután Harry közelebb húzódott az apámhoz, védelem reményében, Rachel-re nézett komisz tekintettel.

-          Tényleg azt mondtad, hogy hozzám akarsz jönni feleségül? – Ó jaj! Ne, Rachel ne!

Drága testvérkém átment szivárványba. Az arca először tök vörös lett, miközben még mindig Liam mellett ült a fotel karfáján, majd elfehéredett, majd átment zöldbe és végül felvette a rendes színét. El sem tudom képzelni mi játszódhatott le a fejében, de végül nyugodt, lágy hangon szólalt meg.

-          Aztán megismertelek drága Edward. – nézett rá kamuvigyorral az arcán.

-          Oltááááás! – vigyorodott el Louis, a többiek meg velem együtt egy-egy „úúú”-val tarkították Louis véleményét. Hát igen! Az én húgom.

-          Akkor letudtuk ezt a témát? Okés. Örülök! – jelentettem ki, mielőtt valamelyik ostoba hullajelölt megpróbált volna valamit hozzátenni a beszélgetéshez.

-          Rendben. Akkor végre elkezdődhet a Welcome party második felvonása. – apám állt fel a kanapéról mi meg Rachel-lel se köpni se nyelni nem tudtunk. Mi a franc? Nekem még egy sima házibulit sem enged, most meg hirtelen ő akar lenni itthon a partyarc? Amikor apa meglátta az arcunkat megforgatta a szemeit. -   Sütögetésre gondoltam lányok. Úristen! Mit ki nem néztek belőlem! – csóválta a fejét, miközben elindult hogy felszedje a lerúgott álomfogó szerű izét a földről.

Rachel szemszöge:

Nagy előkészületek zajlottak a sütögetés miatt, amit apu elengedhetetlennek gondolt az ”új lakótársak” megismeréséhez. Bár én még mindig úgy gondolom, hogy emiatt felesleges aggódni, ugyanis már túlságosan is megismerték egymást.

Mindenki sürgött forgott, hol a konyhában, hol az udvaron. Zayn és Harry éppen a grillt próbálták összerakni. Sikertelenül. Miért nem csodálkozom?

-          Zayn, tedd már le azt a fogkefét! – förmedt göndörke, a kefét (?) szorongató fiúra.

-          De ez majd megtámasztja! – hápogott és továbbpróbálta a sikertelennek tűnő gyakorlatot, avagy a „Hogyan egyensúlyozzunk ki egy grillt fogkefével?” című mutatványát. Itt viszont észrevettem azt, amit jobb lett volna, ha nem.

-          Zayn! Azaz én fogkefém? – kiabáltam rá a most már olajos fogkefével manőverező srácra. Ekkor azonban egy reccsenő hang hallatszódott és a Zayn kezében lévő kefe kettétört. A torzonborz hajú félve lepillantott a tárgyra, majd vissza rám, kezében a két darabbal.

-          Upsz? – olyan félénk kiskutyatekintettel meredt rám, hogy majdnem meghatódtam és legszívesebben megvigasztaltam volna, hogy „Semmi baj! Nem kell félned!”. Azonban én nem ilyen vagyok. Ez van!

-          Egyem azokat a gyönyörű, barna szemeidet, de most jössz nekem egy új fogkefével édes! – kacsintottam rá, majd elhagytam a terepet és egyenesen a konyhába indultam, de még visszafordultam egy gyors közlendőre. – És a büntetés természetesen jár. – lehet, hogy szadista vagyok, de egyszerűen mosolyt csalt az arcomra azaz elgyötört tekintete. A konyhában (ahova eredetileg indultam) olyan szag keringett, ami csak egy valamit jelenthet. A Haza Jöttem! sütit.

A Haza Jöttem! süti nem más, mint apa hazatérésének megünneplő desszertje, amit mindig elkészít, amikor megérkezik egy ásatásról vagy utazásról, és amit mindig ő eszik meg egyedül, mert olyan borzalmas. Könyörgöm! Hogy jön össze a borsó és a gumicukor egy sütiben?? Borsó! Egy sütiben! Normális dolog ez, kérdem én?!

A konyhába érve, mintha éreztem volna, hogy a reggeli megindul felfelé. Apu ugyanis éppen abban a szent pillanatban vette ki a sütőből a ”finomságot” amint én beléptem. Maya az egyik széken ült és Liam-mel beszélgetett, Niall pedig bandatársa mellett foglalt helyet és szinte csorgott a nyála a sütemény után, amit az én csodálatos szakács apám most vágott fel. Ahogy a tányérra pakolta a szeleteket, tudtam, hogy itt az én időm. Megragadtam Liam karját és elkezdtem kiráncigálni a konyhából, mielőtt még ételmérgezést kapna. Láttam arcán azt a „Mi a szart csinálsz?”-féle értetlen pillantást.

-          A te érdekedben! Ha még egy kicsit is élni akarod azt a menő popsztár életed, akkor most velem jössz! – suttogtam a fülébe és erőteljesebben ráncigáltam, de most már ő is jött a maga lábán. Hol késhet már Maya? Megbeszéltük, hogy amikor ilyen helyzetbe keveredünk az ismerősökkel, akkor mentjük az irhájukat. Hirtelen azonban testvérem jajveszékelő kiáltására lettem figyelmes.

-          Ne, Niall! Ne! – kiabálta kétségbeesetten Maya. De már késő volt.

Hipergyorsasággal szökelltem vissza az utóbbi helyszínre, ahol még épp láttam a végzetes balesetet. Niall beleharapott. Most már nincs visszaút. Mindenki szinte teljes bénultsággal, lefagyva várta a reakciót. A következő jelenet játszódott le a fejemben: Niall azonnal a szájához kap és rohangálni kezd körbe-körbe, de nem bírja tovább és szlalomba hányja végig a ház minden egyes szegletét. A kettesszámú eshetőség, Niall összeesik holtan, majd később egy hullaszállító viszi el, a temetésen pedig a pap elmondja a búcsúbeszédet: „Testvérünk, Niall mindig is kedves, életvidám ember volt. Szeretette az ételeket és akármit megevett. Ám egy napon ez az adottság a vesztét okozta. A gyilkos süteményt lenyelve, megtagadta magától az életet és a mennybe kényszerült. Reméljük, hogy imái meghallgatásra találnak, és örök békében élhet tovább a mennyországban. Ámen.” Az iménti feltevésemre még saját magam is összeráncoltam a homlokom. Gondolatban megráztam a fejem, elvetve az eshetőségeket. Lehet, hogy csak magamból indulok ki, ugyanis én végighánytam az egész éjszakát, amikor ebből a süteményből ettem, azonban a szöszit elnézve, neki… Semmi baja! Él! Nem taccsolt ki a csempére és… mosolyog? (O.o) és… jóízűen falatozik? A következő szavakat csak magam elé suttogtam, szó szerint csak leheltem a döbbenettől:

-          Te nem vagy ember… - hüledeztem. Nem volt még olyan ember, akinek ízlett volna ez a borzalmas tákolmány.

-          Nem tudom mi bajod vele, szerintem tök fincsi! – nyámmogott tovább és kért még egy szeletet. Ez tuti mutáns vagy űrlény vagy valami!

-          Hát ezzel egyedül vagy… – morogta az orra alatt Maya, majd köhintett egyet.

-          Nem tudják mi a jó. – egy újabb fejcsóválás apa részéről. – De te, fiam, egyél még nyugodtan, amennyi csak jól esik. – mosolygott a sütit két pofára tömő srácra, aki erőteljesen bólogatni kezdett.

Harry-ék csörtettek be éppen a helységbe, megzavarva így a „Hogy bírod te ezt megenni?” bájcsevelyünket.

-          A grill késze – tekintete a sütire tévedt – úúú, kaphatok? – kis időt sem hagyva Fogkefés Zayn-nek, Maya-val azonnal rávágtuk a választ.

-          NEM! – ellentmondást nem tűrő tekintettel meredtünk mindkettejükre, ezért ők inkább nem is feszegették a helyzetet. Harry megköszörülte a torkát és folytatta, amit Zayn abbahagyott.

-          Csak azt akartuk mondani, hogy összeraktuk a grillt, szóval kezdődhet aaa – húzta el – Kerti Partyyy! – megint egy újabb csatakiáltás, mi többiek viszont csak faarccal bámultunk rá és a csöndben még egy tücsök hangját is hallani lehetett volna. Erre magasba emelt kezeit leengedte és arcáról is lehervadt a vigyor. Valószínűleg nem erre a reakcióra számított, hanem olyanra, mint a Welcome Party kezdetekor. De hát semmi sem lehet mindig tökéletes.

-          Tudjátok – mutatott körbe rajtunk szúrós szemekkel – legalább egy kicsit lelkesedhetnétek! – a hangulat nem változott, a faarc maradt és mindenki tök kussban figyelte az egyre dacosabb Harry-t. – Jó! – csapkodott a kezeivel. – Ha nem, hát nem! Én megpróbáltam! – mondta szemrehányóan, azzal sarkon fordult és kiviharzott. Mindannyian összenéztünk, majd egy vállrántással összegezve a látottakat, mindenki ment a maga dolgára.

Személy szerint az én reszortom Harry megbékítése a világgal, ami mostanság egyre gyakoribb. Nem kellett sokat keresgélnem, megtaláltam a szobájában az ágyán ülve, mellkasán keresztbefont karral. Becsuktam magam mögött az ajtót és lehuppantam mellé. Rám se nézett. Csak ült és meredt maga elé morcos pofival.

-          Tudod, most úgy nézel ki, mint egy rossz ovis, aki bedurcázott, mert elvették a játékát. – közöltem vele a tényeket, mire oldalra fordította a fejét, egyenesen a szemembe nézett és kinyújtotta rám a nyelvét, majd visszafordult. – Na látod, pontosan erről beszélek. Nem viselkedhetsz mindig így csak, mert valami nem úgy történik, ahogyan te akarod. – csóváltam a fejem. Felpattantam álló helyzetbe és odanyújtottam neki a kezem. – Gyere. Vár ránk a Kerti Parti. – még mosolyogtam is, mire neki is megjelent egy halvány mosoly a szája sarkában. – Most! – parancsoltam rá vigyorogva, ő pedig elfogadva a kezem felállt és most már ő is mosolyogva ment le előttem a lépcsőn, onnan meg ki a kertbe, ahol már jószerivel ment a csevely és a sütögetés.

Harry leragadt apám mellett a grillnél, mondván, hogy ő mennyire tehetséges a főzésben. Szegény apu… nem elég, hogy Harry megtalálta a ”főzőtudományával”, de még Louis-t is megkapta maga mellé, aki éppen a sátrat pisilő mókus viccét sütötte el neki. Azt hiszem rokonlélekre talált a drága-jó apám, mert felváltva mondták a rettenetesen rémes vicceket, amiknek a végén röhögtek egy jót. Ebből én köszönöm szépen nem kérek, ezért körülnéztem normális emberek után kutatva. Maya éppen egy pohárból iszogatott és egy fának dőlve követte nyomon az eseményeket… vagy csak elbambult. A többiek is szanaszét voltak a kertbe, de én mégis a testvéremet választottam társaságnak.

-          Na mi a helyzet? Forever alone? Ez meg hogy lehet? – érdeklődtem. Ez nem szokása. Általában mi ketten mindenhol a figyelem középpontjában vagyunk. Ez az egyedüllét nem az ő stílusa. Avagy a kedvenc sorozatomból idézve: „Hol a kaki Robin?” Rögtön megjelent előttem, ahogy az Így jártam anyátokkal Lily-je szúrós tekintetével próbálja kihúzni az igazságot barátnőjéből, ezért én is így tettem, hátha én is elérem a célom.

-          Néha mindenkinek szüksége van a pihenésre. Nem lehetek mindig én a társaság lelke. – vonta meg a vállát egyszerűen és lazán. Még ennyi év után is hülyének néz? Pedig tudja. Pontosan tudja, hogy tudom. És azt is tudja, hogy én tudom, hogy ő tudja, hogy én tudom. És ha ő tudja, hogy én tudom, hogy ő tudja, hogy én tudom akkor nem értem, miért nem mondja ki egyszerűen. Hiszen már úgyis tudja, hogy én tudom, hogy ő tudj… Na jó elég. Ebbe még én is belezavarodtam.

-          Akkor most az igazat? – néztem rá szemöldökömet a magasba emelve, mire ő egy nagy sóhajjal megadta magát.

-          Igazából csak az, hogy… kezdek be… - egyszer mondana fontos dolgot, akkor se tudja végig mondani, mert valakinek mindig félbe kell szakítania! Edward! Halál fia vagy!

A bizalmas beszélgetésünket Harold drága és a jó apánk veszekedése zavarta meg.

-          Az túl sok lesz! Ne tegyen rá annyit! A sóból meg még bőven mehet rá! – oktatta ki az apámat. Hiba.

-          Dehogy lesz sok! A borsból sosem elég. Só viszont annál több van rajta. Elrontja az ízét! – hadonászott a húsforgató eszközzel a kezében, aminek következtében leverte a megrémült Louis fejéről a kukta sapkát… Mi? Minek van Louis-on kukta sapka? Harry süt… apa süt. De Louis nem csinál semmit! Áh, reménytelen eset.

A szópárbaj azonban még nagyban folyt.

-          Pékségben akarok dolgozni! – Harry : apa, egy : null.

-          Dolgoztam pékségben! – egy : egy.

-          Tanultam sütni! – kettő : egy.

-          Idősebb vagyok és tapasztaltabb! – kettő : kettő. Szoros a verseny! Az ujjamon számoltam a pontokat. Körbenéztem és észrevettem, hogy mindenki lélegzetvisszafojtva figyeli az eseményeket.

-          Tojásrántotta! – lépett közelebb Harry és fenyegetően, szűrte a fogai között a szavakat.

-          Sajtos makaróni! – követte a mozdulatot apa.

-          Krumplis saláta! – még egy lépés.

-          Babfőzelék! – és még egy. már egymás arcába vágták a szavakat.

-          Elég a borsból! – Na visszatérünk a stake fűszerezésre. Remek.

-          Nem kell több só! – most kell közbeavatkozni, amíg nem késő. Nem akarom, hogy verekedés legyen belőle. Azt meg végképp nem, hogy apa és Harry ki ne állják egymást egy ilyen miatt. Na azt már nem! Közbe kell lépnem. Inkább haragudjanak rám, mint egymásra. Gyerünk Rachel most vagy soha!

Fogtam magam és egy laza mozdulattal felborítottam a grillt, aztán visszaálltam a helyemre, mintha el se mozdultam volna. Az összes hús a földön landolt, amit Joy rögtön magáévá is tett. Szerencsére még nem égett a tűz, így nem gyújtottam fel a kertet. Körbenéztem és (Ki gondolta volna?!) mindenki engem bámult tátott szájjal egy „Te mi a jó büdös francot műveltél?” kifejezéssel az arcukon. Kivételt képezett Maya, akinek természetesen azonnal leesett, hogy mit, miért csináltam. Én pedig felvéve az angyali arcomat, halványan elmosolyodtam.

-     Ezt nem hiszem el! Ma egész nap csak törni és zúzni fogtok?! - akadt ki Liam, akin látszott hogy enyhén szólva várta azt a húst.

-          Hoppá. – ezeknek nincs jobb dolguk, mint vádló tekintetekkel bombázni?

-          Nox! Ez meg mi volt? – mutatott apa a húsokra, amiket Joy jóízűen csócsált. Természetesen hallottam, ahogy Louis megint el kezd kuncogni a második nevem hallatára, de volt most nagyobb bajom is, ezért csak egy megsemmisítő pillantást kapott, amitől rögtön csöndbe is maradt.

-          Na de Joy! – csóváltam a fejem. – Rossz kutya! Most oda az összes hús, amiket nem lehet befűszerezni! De kár! – apa erre csak karba font a kezét és nagyon… de nagyon csúnyán nézett rám.

-          Miért csináltad? – ilyen egy faggató apukát! A pofám leszakad néha. Tudtam, hogyha most magyarázkodni kezdek, abból semmi jó nem sül ki, ezért segítségkérőn Maya-ra pillantottam, aki rögtön kapcsolt.

-          Nem direkt csinálta. Megbotlottam, amikor idejöttem, ezért véletlenül meglöktem Rachel-t, ő pedig feldöntötte a grillt. – küldtem egy „Köszi, imádlak!” mosolyt Maya felé, aki egy biccentéssel nyugtázta. Apán látszott, hogy hezitál. Higgye vagy ne higgye.

-          Rendben. Viszont most, hogy nincs steak, mással kell beérnünk srácok. – apu körbenézett a többieken, válaszra várva.

-          Pizza? – Niall frappáns ötlete felcsigázta a többieket is, mire mindenki egyetértően bólintott köztük én is.

-          Akkor lássunk hozzá! – csapta össze a tenyerét apu. – De – köhintés – szükségem lesz egy segédre. – tekintete Harry-re vándorolt, akinek azonnal felcsillant a szeme és azonnal a konyhába vették az irányt.

A pizza isteni lett. Végül apu és Szakács Harold tökéletesen kijöttek, egyet értettek mindenben és nem volt semmi összezördülés. A sütőt azért már mégsem akartam kitépni a falból, ha nem muszáj. Az este nagyon jól telt. Kiderült, hogy a srácokban és apában nagyon sok a közös, ezért ki is jelentette, hogy addig maradnak, ameddig csak akarnak. Mindenki elfáradt a nap végére rendesen. Folyamatosan szállingóztak el az emberek. Én is egy jó meleg fürdő után behuppantam a kényelmes ágyamba és álomra hajtottam a fejemet. Azaz hajtottam VOLNA ha valami ricsaj, nem bántaná a fülemet oly' nagyon. A szobám mellett helyezkedett el az egyik fürdőszoba. Liam…

-          Sampon a hajamon, szappan a testemen… – A kornyikálása zavarja meg édes, mézes-mázos álmaimat? Na azt már nem! Mindennek van határa! Kipattantam az ágyból, kirontottam a szobából és a fürdő ajtaját kezdtem el ütlegelni.

-          Liam James Payne! Most azonnal elkussolsz, vagy bemegyek és szétrúgom azt a csinos popsztár seggedet! – ordibáltam át a csobogó víz zaját. Azonnal abbahagyta a csicsergést, helyette a magas női hangját mutatta be.

-          Ne, ne! Csak a popsimat ne! Gumicukorból vannak! – akaratlanul is elmosolyodtam. Hogy lehet valaki ennyire retardált?

-          Örülök, hogy szereted a Shrek-et, majd gondolj erre, amikor a büntetésedet csinálod! Jó éjt! – visszamentem a szobámba, újra bebújtam az ágyamba, viszont az álom nem nyomott el olyan hamar, mint azt szerettem volna… valamin nagyon kattogott az agyam. Muszáj volt végiggondolnom az egészet oda-vissza, de végül meghoztam a döntésem.